Fandoms Drágák Chat
about


Ficblog. Sherlock, Hannibal, Good Omens, Avengers, Doctor Who és Supernatural. Meg betű. Sok-sok betű.



Fandomok ~


Az elromlott gép // 2013. január 31., csütörtök6 Komment
7:25


Apró, pici egyperces :D Határozottan fejlődök xD


Az elromlott gép



A lakótárs olyan távolságtartón hangzik. Van benne valami megfoghatatlan, csúszós hidegség, bármilyen nevetségesen is hangzik. Tudom, és mégis ezt a szót használom. Jobban belegondolva, mégiscsak tökéletesen átadja a kapcsolatunk hangulatát, bár a jelentését egyáltalán nem meríti ki.

Sosem álltattam magam azzal, hogy Sherlock és én közel állunk egymáshoz. Ugyan! Hiszen mégis mennyire tud egy ember közel állni egy tökéletesen felépített robothoz, ami nem csak az alapvető emberi normákat kérdőjelezi meg, hanem gyakorlatilag mindent maga körül?

Csupán a teljes őszinteség kedvéért: egyszerűen csodálatos az a precíz, kifinomult mechanika, amit én köznyelven Sherlock agyának hívok, ezt nem vitatom, valóban fantasztikus, de az érzelmei már nem idézik ennyire a tökéletesre csiszolt gyémántok hívogató csillogását.

Emlékszem az egyik gondolatra, ami még a kapcsolatunk legelején futott át a fejemen: „Ha a szemeibe nézek, nem látom a bennük kavargó érzelmeket, csak az apró, olajozott fogaskerekek torz vigyorát…”

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki ezt észrevette. A figyelmesebb emberek talán éppen emiatt kerülik, mert érzik - ha látni nem is látják -, hogy Sherlock nem olyan, mint ők… Ő nem olyan ember, sőt talán nem is ember, csak egy gép, amit bűnügyek megoldására programoztak. Az unalom és a ragyogó elméje miatt nem lehet átlagos.

Furcsa, valahogy nem tolul a számra a kifejezés: nekik köszönhetően.

Tisztában vagyok vele, hogy szánalmas, de akkor éreztem magam a legközelebb Sherlockhoz, amikor a Sátán kutyájának ügyén dolgozva, abban a családias kis fogadóban a kandalló előtt ült. A lángok kacér tánca baljóslatú árnyékot vetett döbbent vonásaira és bennem csak akkor tudatosult… a nagy Sherlock Holmes félt.

Rettegett, mert minden, amiben hitt, összedőlni látszott, szembesült valamivel, aminek nem lett volna szabad léteznie.

Ahogy nyugtalan tekintetét figyeltem, hirtelen belém hasított: végre, nincs köztünk szakadék. Most, találkozásunk óta először, teljesen egyenlők vagyunk. Arra gondoltam, ha megfognám a kezét… De nem fogtam meg. Bár később megtehettem, akkor már nem álltunk egy szinten, már nem számított. Akkor már nem volt olyan.

És most…

- Sherlock - suttogom a telefonba, az épület tetejét pásztázva. Bozontos haj, meg- meglibbenő kabát és az aura, amely talán születésétől fogva körüllengi. Ez biztosan ő.

Kábán hallgatom a szavait, amiknek mintha semmi értelme sem lenne, pattanásig feszült idegekkel figyelem mozdulatlan alakját… Ez nem lehet, ez nem történhet meg, kizárt, hogy ez a valóság legyen… csak egyetlen dolog biztos: tévedtem.

Akkorát, amekkorát csak egy ember tévedni tud. Szakadék… na, persze. Pusztán féltem beismerni, hogy bár kezdetben létezett, ijesztően pillantva ránk, idővel eltűnt. Egyenlőkké váltunk.

- John... - Mintha sírna… mintha abból a tökéletesen felépített gépezetből apró kristályok kerülnének felszínre, ezüstös csillogásukkal egészen új színezetet adva az érzelmeinknek.

- Sherlock… - amikor módom volt rá, nem nyújtottam ki a kezem, hogy segítsek neki. Most pedig, akárhogy is nyújtózkodom, nem érem el…




Címkék: