Az elromlott gép // 2013. január 31., csütörtök6 Komment
7:25
|
Apró, pici egyperces :D Határozottan fejlődök xD
Az elromlott gép
A lakótárs olyan távolságtartón
hangzik. Van benne valami megfoghatatlan, csúszós hidegség, bármilyen
nevetségesen is hangzik. Tudom, és mégis ezt a szót használom. Jobban
belegondolva, mégiscsak tökéletesen átadja a kapcsolatunk hangulatát, bár a
jelentését egyáltalán nem meríti ki.
Sosem álltattam magam azzal, hogy
Sherlock és én közel állunk egymáshoz. Ugyan! Hiszen mégis mennyire tud egy
ember közel állni egy tökéletesen felépített robothoz, ami nem csak az alapvető
emberi normákat kérdőjelezi meg, hanem gyakorlatilag mindent maga körül?
Csupán a teljes őszinteség
kedvéért: egyszerűen csodálatos az a precíz, kifinomult mechanika, amit én
köznyelven Sherlock agyának hívok, ezt nem vitatom, valóban fantasztikus, de az
érzelmei már nem idézik ennyire a tökéletesre csiszolt gyémántok hívogató
csillogását.
Emlékszem az egyik gondolatra,
ami még a kapcsolatunk legelején futott át a fejemen: „Ha a szemeibe nézek, nem
látom a bennük kavargó érzelmeket, csak az apró, olajozott fogaskerekek torz
vigyorát…”
Valószínűleg nem én vagyok az
egyetlen, aki ezt észrevette. A figyelmesebb emberek talán éppen emiatt kerülik,
mert érzik - ha látni nem is látják -, hogy Sherlock nem olyan, mint ők… Ő nem
olyan ember, sőt talán nem is ember, csak egy gép, amit bűnügyek megoldására
programoztak. Az unalom és a ragyogó elméje miatt nem lehet átlagos.
Furcsa, valahogy nem tolul a
számra a kifejezés: nekik köszönhetően.
Tisztában vagyok vele, hogy
szánalmas, de akkor éreztem magam a legközelebb Sherlockhoz, amikor a Sátán
kutyájának ügyén dolgozva, abban a családias kis fogadóban a kandalló előtt
ült. A lángok kacér tánca baljóslatú árnyékot vetett döbbent vonásaira és
bennem csak akkor tudatosult… a nagy Sherlock Holmes félt.
Rettegett, mert minden, amiben
hitt, összedőlni látszott, szembesült valamivel, aminek nem lett volna szabad
léteznie.
Ahogy nyugtalan tekintetét figyeltem,
hirtelen belém hasított: végre, nincs köztünk szakadék. Most, találkozásunk óta
először, teljesen egyenlők vagyunk. Arra gondoltam, ha megfognám a kezét… De
nem fogtam meg. Bár később megtehettem, akkor már nem álltunk egy szinten, már
nem számított. Akkor már nem volt olyan.
És most…
- Sherlock - suttogom a
telefonba, az épület tetejét pásztázva. Bozontos haj, meg- meglibbenő kabát és
az aura, amely talán születésétől fogva körüllengi. Ez biztosan ő.
Kábán hallgatom a szavait,
amiknek mintha semmi értelme sem lenne, pattanásig feszült idegekkel figyelem
mozdulatlan alakját… Ez nem lehet, ez nem történhet meg, kizárt, hogy ez a
valóság legyen… csak egyetlen dolog biztos: tévedtem.
Akkorát, amekkorát csak egy ember
tévedni tud. Szakadék… na, persze. Pusztán féltem beismerni, hogy bár kezdetben
létezett, ijesztően pillantva ránk, idővel eltűnt. Egyenlőkké váltunk.
- John... - Mintha sírna… mintha
abból a tökéletesen felépített gépezetből apró kristályok kerülnének felszínre,
ezüstös csillogásukkal egészen új színezetet adva az érzelmeinknek.
- Sherlock… - amikor módom volt
rá, nem nyújtottam ki a kezem, hogy segítsek neki. Most pedig, akárhogy is
nyújtózkodom, nem érem el…
Címkék: sherlock |