A hús zamata

Még mindig nem mondott el mindent a hatóságoknak. Nem akarta kockáztatni az életét az édesapja egyre fakuló, egyébként is halovány emlékéért. Hiszen, az élők fontosabbak, mint a holtak… ugye?

Ebben a hatalmas, félelmetesen jól megírt színdarabban ő pusztán mellékszereplő volt, akinek hirtelen át kellett vennie a főszereplő helyét anélkül, hogy tudná a szövegét. Egyedül volt egy szórakozásra vágyó közönség előtt, akik jobban ismerték a színdarabot, mint ő. És ez megijesztette.

Hannibal az első sorban ült, és néha-néha súgott neki valamit, hogy a színdarab tovább gördülhessen, miközben őt is várták egy másik színházba, egy másik darabra, mint főszereplőt.

Will is ott volt, és ádáz szemekkel figyelte- no nem Abigailt, hiszen neki elnézte a hibáit- hanem a sugdolózó Hannibalt. Arra várt, hogy elkövessen valami ostobaságot és így átrángathassa arra a bizonyos másik színdarabra.

„ Menekülj Hannibal!” – akarta kiáltani neki Abigail, de tudta, hogyha megszólal és valami nem odaillő dolgot mond, akkor vége. Legördül a függöny és ő soha többet nem kap szerepet. Így inkább csak várt és álmatlanul, verejtékezve vergődött az őt üldöző rémálmok éles karmai között, egy-egy gyenge pillanatában azért fohászkodva, hogy bárcsak halálosak lennének azok a karmok…

Igazából csakis Hannibal miatt maradt. Neki köszönhetően nem érezte, hogy milyen mélyre süllyedt a magány mocsarában, és úgy tehetett, mintha semmi baja sem lenne. Hogy miért volt rá ilyen különös hatással a férfi, arra csak nemrég jött rá.

A közös vacsorán, amikor Freddie Lounds mellett ülve azt hallgatta, hogy mindenki az ő érdekét nézi, és próbálta visszafojtani a dühét, ami kitartóan kúszva próbált kitörni belőle… akkor ébredt rá. Egy apró falat húst tett a szájába, hogy lefoglalja magát valamivel és összeszedhesse a még megmaradt önkontrollját.

A hús íze emlékeztette valamire…

Vérvörös fuldoklásban meghajló, sötétbarnára sült, olajtól csillogó vacsorára, ami, ha beleszúrta a villáját, készségesen vált ketté, olyan pimaszsággal mintha kinevetné, amiért megeszi.

 Ma még te eszel. Holnap már téged esznek.

Aznap este Hannibal karjai között sírta ki magát. A könnycseppjei átáztatták a férfi ingét, és ő hosszú idő óta úgy érezte, hogy talált egy apró cseppnyi melegséget ebben a hógömbbe zárt világban.

Hannibal is olyan volt, mint ő. Egy elrejtett szereplő a közönség soraiban, aki csak arra vár, hogy elérkezzen az ő jelenete. És akkor végre főszereplővé válik.