Kidlock -.- // 2013. május 26., vasárnap2 Komment
3:45
|
Szeretek Kidlockot olvasni, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer írok egyet... hát írtam. Bocs, hiba volt xD Jó olvasást :)
Akik voltunk és akikké váltunk
A
tizenöt éves John Watson szerette a lányokat. A furcsa kuncogásukat, a kínos
figyelmet, amivel kezelik magukat, a varázslatnak is beillő sminkelésüket… és
azt, hogy sokan vannak. Akárcsak egy gazdagon megterített asztal, ahova a
jóképű, eléggé okos és megnyerő kamasz csak besétál és kihasználva előnyös
testi adottságait és a huszadrangú romantikus filmekből eltanult frázisokat,
csipeget a kínálatból.
Nem volt
éppen sziklaszilárd önbizalma, amivel a földbe döngölte a körülötte lévőket, de
nem is volt annyira alamuszi, mint amilyennek mutatta magát. Egyszerűen csak
tudta mi kell a gyakran erős anyai érzelmekkel rendelkező lányoknak, és megadta
nekik.
Persze
volt, aki egyszerűen a képébe nevetett emiatt…
- Ugyan
már, John!- Sherlock Holmesot, a vézna, már-már lehetetlenül intelligens
kamaszt, egy élemedett korú férfi rendkívül megkapó sármja lengte körül, így
nem volt szüksége semmilyen trükkre, hogy tapadjanak rá a lányok. Na, nem
mintha megbecsülte volna az iránta tanúsított rajongást.
Ha egy
átlagon felüli bátorsággal rendelkező (vagy szimplán csak túl ostoba) lány
végre összeszedte magát, hogy beszédbe elegyedjen a göndör hajú fiúval,
általában zokogva ostorozta magát a rendkívül készséges John vállán, aki lelkiismeret-furdalás
nélkül profitált barátja ridegségéből.
Pedig
Sherlock egyik lánynak se akart rosszat, csupán a maga nem erre a világra való
agyával és kíméletlen realista látásmódjával darabokra törte a szívüket.
Akárcsak egy pillangó, amikor könnyedén meglebbenti leheletfinom szárnyát, és
az így születő szellő tornádóvá növi ki magát, míg a szerencsétlen lányhoz ér.
Egy
ilyen esetet követően, miután John megszerezte a kikosarazott lány számát,
derült arccal telepedett le az iskola ablakánál kempingező barátjához. ( Az
ablakra azután került rács, hogy Sherlock megpróbált kiugrani rajta, mondván,
hogy kíváncsi rá milyen pozícióban ér majd földet. Majd amikor John sikeresen
lerángatta onnan, megpróbálta őt kilökni. „ Ugyan már John, a legrosszabb
esetben is csak pár bordád törne el.”)
- Mégis
mi bajod volt Lydiával? – kérdezte a fiú komor társát- Klassz lány és matekból
ő a legjobb. Egy szavad se lehet.
- Semmi
bajom nincs vele- Sherlock már- már meglepve emelte fel a fejét, kiragadva
magát a komor állapotból- Miért?
John nem
tudta megállni, hogy fel ne sóhajtson:
- Mert
randizni akart veled, de te csak úgy dobtad.
-
Randizni? – Sherlock rosszallóan vonta össze a szemöldökét- Mégis mikor? Én
csak arra emlékszem, hogy megkérdezte nem mennék-e vele moziba.
- Mire
te azt válaszoltad, hogy díszkíséret csak a Királynőnek jár, de ha nagyon
akarja és tényleg ennyire fél egyedül menni, akkor egy bizonyos óradíjjal
szívesen elkíséred.
John
szigorú akart lenni, mert bármennyire is igyekezett titokban tartani maga
előtt, aggódott a barátja jövője miatt. Arcára azonban ferde mosoly csúszott,
amely pimaszul tükröződött Sherlock megdöbbentően sok érzelmet eláruló
szemében.
Egyszerre
robbant ki belőlük a nevetés. Úgy nevettek, ahogy azelőtt még soha, telis-tele
azzal a kétségbeesett kapaszkodással a semmibe, ami az önmagukat kereső
kamaszokra annyira jellemző. Nevettek a helyzeten, a felnőtteken, magukon, az
életen… azon kevés nevetések egyike volt ez, amelyek még sokáig visszhangoznak az
emberi elme végtelen sötétjének kietlen hidegében.
Amikor a
nevetésüket felfalta a csend, Sherlock ügyetlenül előszedett a zsebéből egy
szál cigarettát és egy fekete öngyújtót, majd a cigaretta szűzies fehérségét
felkínálva a tűz narancsszínű cédájának, dohányozni kezdett. Azzal az ügyetlen,
dacos intenzitással szívta a füstöt, amit a környezete a legkevésbé sem vár egy
ilyen racionális embertől.
- Mióta
dohányzol? – John homlokráncolva nézte a vékony füstcsíkot, ahogy magakellető
táncát járva az ég felé emelkedik.
- Ma
kezdtem- morogta Sherlock, majd leheletnyi habozás után ezt szűrte a fogai
között- Carl Powers.
John
kinézett a gyülekező, szürke felhőkre. Carl Powers, hát persze, a fiú, aki
meghalt az uszodában. Sherlock érdekesnek találta az ügyet és elkezdte
mélyebben beleásni magát.
-
Jutottál valamire? – vetette oda mintegy mellékesen, ám ez pusztán olcsó,
könnyen átlátható álca volt. Minden idegszálával a válaszra figyelt.
Sherlock
egykedvűen forgatta ujjai között a cigarettát.
- Igen -
mondta halkan- Túl sok mindenre.
A beállt
csendben bujkált valami nyugtalanító, ami eddig nem lappangott a két kamasz
között. Veszélyes volt ez a hideg elutasítás, ami legalább annyit sejtetett,
mint amennyit elrejtett.
- John?
- Hm?
- Nem
leszek kalóz. – Sherlock úgy akasztotta szavait a levegőre, ahogy más emberek a
kabátjaikat a fogasra. John érezte, hogy bár nincs hideg, mégis megborzong.
Igazából
csak nemrég tudatosult benne, hogy a barátja miért is akar kalóz lenni, miért
bizonygatja elszántan, hogy olyanná válik majd, mint Francis Drake. Mert minden
vágya, hogy elmenekülhessen. És mert ha kalózként egy helyen sem tölt sok időt,
akkor senki sem bántja azért, mert más. Mert okos. Mert a világ számára egy
kifordított igazság, amit egy rendetlen gyerek összefestékezett.
- Nem
leszel kalóz- ismételte halkan.
- Nem.
- Akkor
mi leszel?
- Tanácsadó
nyomozó.
- Nincs
is ilyen szakma.
- Majd
lesz.
John
megvonta a vállát, tudta, hogy Sherlockkal kár vitatkozni ilyenkor. Odakint
lassan elkezdett esni az eső: egy csepp, két csepp, sok csepp…
A fiú
szomorúan vette szemügyre cigarettázó barátja éles profilját.
- Miért
adtad fel ilyen hirtelen?- bukott ki a száján a kérdés, mielőtt meggondolhatta
volna mit mond.
Sherlock
elnyomta a cigarettáját az ablak párkányán, figyelmes tekintetét végigfuttatta
a karcsú rácsokon, az arcából félresöpört egy rakoncátlan tincset és
lehalkított hangon válaszolt:
- Mert
sok olyan van még, mint Carl. Nem mehetek csak így el. Ezért nem lehetek kalóz.
John
megértőn bólintott, az eső pedig folytatta odakint a lassú szemerkélést.
Valami vélemény? :)
Címkék: sherlock |