Hannibál rezzenéstelen, könyörtelen tárgyilagosságot sugárzó arca tökéletes ellentétben állt a vele szemben ülő Will jóformán másodpercenként átalakuló vonásaival, amik aszerint változtak, hogy a férfi épp mennyire engedte le a védelmére szolgáló pajzsokat. Nem mintha ebben a tágas szobában, ahol már annyian terítették ki a beteg lelküket Dr. Lecter elé, számítottak volna a bosszantó normalitás fényesre suvickolt álarcai. Volt egy szempár, ami türelmesen érintette és lökte félre őket, nemcsak bepillantva a mögöttük rejlő mélységbe, hanem könyékig belemélyedve. Keresett valamit, amit néha megtalált, néha nem. Egy apró duzzanatot, ami nem rendelkezett fizikai valóval, az emberre mégis óriási hatással volt.

Will a szájához emelte az ujját, hogy az idegességét körömrágásban vezesse le, de még időben észbe kapott és valósággal lenyomta a karját a fotel karfájára.

Vajon hogy szokott le a körömrágásról? Hannibal türelmesen tűnődött, odaadó, precíz figyelemmel adózva a páciensének. Ez volt a leghasznosabb, amit kapott a sebészettől, ez a precíz, megzavarhatatlan nyugalom. Néha még most is gondolt rá: a kesztyű adta bosszantó biztonságra, a szike közönyös csillanására az éles lámpák fényében, amik ugyanolyan kíméletlenül világítanak meg egy megkönnyebbült életet, mint egy fogatlanul vigyorgó halált.

A szobában ülő másik férfi lélegzetvételei kezdtek ritkulni, érezhető volt a csendben, hogy beszélni készül. Hannibál pszichiáteresen mosolyodott el, ami bizalmat kelt és rettegést fojt, és aminek az elsajátítására rengeteg ideje volt, mert ő egy tökéletes emberi öltönyt akart és megkapta, mert nem sajnálta rá az időt és az energiát…

- Nem tudom. – Will arra gondolt, hogy nyakkendőt kellett volna kötnie, mert akkor végigsimíthatna az anyagon, és az talán megnyugtatná, és akkor nem kellene szégyenkeznie Hannibál előtt, amiért egy emberi roncs. Mert neki csak ez jutott, de még ezt sem képes elegánsan, magasra felvetett fejjel viselni. Olyan, mint egy rosszul szabott ing, ami fojtogatja, lila duzzanatokat hagy a nyakán, de nem veheti le, nem szabad, mert mindenki ingben van. Kigombolni sem gombolhatja, nem lazíthat rajta, nem és nem, ha megteszi mindenki azonnal ráfigyel és akkor vége: látni fogják a lilás foltokat.

- Will, ugyebár azért jár ide, hogy beszélgessünk egy jót és adjak pár tanácsot- konstatálja Hannibál hideg fejjel, és egy árnyalatnyi meleg tónussal a hangjában, ami mintha kiugrana onnan , egyenesen Will bensőjébe, perzselő forrósággá nőve ki magát.

- Igen- motyogta kissé kábultan.

A pszichiáter elégedetten bólintott, nem akarta, hogy szájbarágásnak tűnjön és nem is volt az, pusztán a másik férfi nem merte kimondani. Így, ezzel a nyíltsággal beszélni valóban nem egyszerű, de megéri beletanulni, mert ez a legrövidebb út egy ember lelkéhez.

Hannibál előredőlt a fotelban, ami kissé megnyikordult, de ez még jól is jött, biztonságérzetet keltett, hiszen csak egy tapasztalt ragadozó nem csap zajt. De az, aki ártalmatlannak akar tűnni, hangosan csörtet, hogy mindenki meghallja, hogy a fülükön keresztül utat találjon a félelem központjukhoz, kiiktatva azt, mint egy hasznavehetetlen ócskaságot.

- Will. Semmit sem akarok magára erőltetni. – Összeérintette az ujjbegyeit, arcára bizalmat festett, aprólékos ecsetvonásokkal és meleg színekkel dolgozva, hosszasan időzve a szemeknél- Eljött ide. Beszélgetünk. Tanácsokat adunk, ha kéri. Hogy megfogadja-e őket vagy sem, az csakis magán áll.

Will bólintott. Aprót, bizonytalanul, és Hannibal a többéves tapasztalattól kifinomult érzékeivel megérezte, hogy még tovább kell szőnie a szavakat, egyiket a másik után. A páciense időt kért, ő pedig megadja neki. Mindegy, hogy mit mond, csak mondjon valamit, csak lökjön rajta egyet, hogy lezuhanhasson.

- Azért adtam ezt a tanácsot, mert segíteni szeretnék. Felírhatnék nyugtatókat, altatókat, küldhetném drogdílerekhez, de úgy gondolom… hangsúlyozom, csak én, hogy ez lenne a legpraktikusabb megoldás.

Will Hannibálra pillantott a gondolatai felett: lusta, elmélázó pillantás volt ez, egyre fogyó tanácstalan várakozással keverve. Merev arccal figyelte, hogy a férfi hajtincsei milyen kínos precizitással siklanak a fejbőre mentén. Már-már fájt ránéznie erre a hajra, amibe annyi energiát ölt valaki, mert azonnal eszébe jutott a saját lobonca a fején és hogy le kellene vágatnia vagy legalábbis csinálnia valamit. Szinte ordítja a lelkük állapotát: a precíz lélek, ami hűvös orvosi közönnyel vizsgálgatja saját magát, érdeklődés nélkül analizálva a tetteit és a kusza fonalakból összetákolt lélek csonk, ami állandóan formálja az alakját, végcél nélkül ömlik egyik ötletből a másikba.

- Nem tudom- ismételte Will és hirtelen borzasztóan ostobának és jelentéktelennek érezte magát.

Megrezdült a lelke, Hannibál pedig reagált rá.

- A tanácsom hasznosságában nem biztos vagy önmagában? – A férfi kicsit oldalra döntötte a fejét, éppen csak annyira, hogy érzékeltesse: tudja, hogy melyik, de ki akarja mondatni. Mert csak akkor van értelme, ha a páciens szavakba öltözteti a gondolatot. Will nyelt egyet, hogy leküzdje a torkába képzelt gombócot. Szinte hallani lehetett, ahogy feszülnek az idegei.

- Természetesen magamban- mondta- Azt tanácsolja, hogy… hogy írjak. De néha még beszélni is alig tudok. A gondolatok szétrohannak.

- Írni könnyebb, mint beszélni- jegyezte meg Hannibál- Ha írna, nemcsak a lelke lenne könnyebb, de a gondolatait is rendbe tudná szedni.

A pszichiáter tekintete mintha a hajára tévedt volna… vagy csak képzelte, mint annyi minden mást?

- És mit írjak?- Cinikus kuncogást illesztett a mondat végére kérdőjel helyett. Elképzelte magát, ahogy az íróasztala fölé görnyed és a tollával betűket sorakoztat egymás mögé, néha-néha vetve egy kósza pillantást az árnyékára, ami szintén ír. Most még. Lehet, hogy egy nap elhagyja, mert elege lesz belőle.

Hannibál a színpadias mozdulatokra hajazó, enyhe mesterkéltséggel tárta szét a karjait. Másnál ez talán tanácstalanságot jelentett volna, nála azonban nem. Ő ezt üzente ezzel: A határ a csillagos ég, de még azt is átlépheted. Átszökhetsz rajta, senki nem állít meg, csak rohanj.

- Amit csak szeretne. Az a fontos, hogy olyat írjon, amihez van kedve. A képzelőerő egy zavaró részét így talán le tudja vezetni. Dráma? Novella? Vers? Regény? Magára bízom. Akár epigrammát is írhat, ha elég vállalkozó szellemű. Olvasott már valamit Janus Pannoniustól?

- És hogy kezdjek hozzá?- Will figyelmen kívül hagyta az udvariasan érdeklődő kérdést; gorombán félrelökte, de Hannibál nem sértődött meg. Sőt, mintha félig palástolt öröm remegett volna a szeme körüli ráncokban.

- Üljön le. Nyugodjon meg. Tegyen ki maga elé egy tollat és egy papírt. A többi már jön magától- mondta mosolyogva. Will fogai egy pillanatra belemélyedtek a szájába: megint bizonytalanság siklott át rajta. A lelke régi, hívatlan vendégként üdvözölte.

                                                                  ***

Hazafelé tartva, ahogy a hepehupás úton ugráló autó fájdalmas nyikorgásait figyelte, miközben aláfestő zeneként valami új popsláger szólt a rádióból, elhaladt egy koszos kirakatú írószerbolt előtt. Úgy érezte, mintha kettészakadna: az egyik fele a kormányba kapaszkodott izzadó kezével szorítva azt, és próbált koncentrálni a zene ismétlődő ütemére, a másik fele pedig az anyósülésen ült és valamit kiabált a fülébe. Egyikük sem tudta, hogy mit.

Index nélkül kanyarodott le egy apró mellékútra. Leállította a motort, kivette a slusszkulcsot, majd megdöbbentő hidegvérrel verte a műszerfalhoz a fejét. Addig növelte a fájdalmat, míg az anyósülésen lévő önmaga el nem tűnt, utána sajgó fejjel, szétzavart gondolatokkal dőlt hátra. Kerülte a visszapillantó tükör kíméletlen őszinteségét.

Pár perc elteltével, amikor a fájdalom korábban őrjítő hullámai elapadtak, és Will már csak aprókat tudott belőlük kortyolni, mozdulatlan vonásokkal ismét a főútra hajtott és visszament a papír írószer bolthoz.

Nem nézett az eladóra, miközben tollat és vonalazott papírtömböt vett. A lelke fittyet hányva az agyban felsorakoztatott észérvekre, elégedetten mártózott meg a bűntudatban.

Amikor Will hazaért, a kutyák fekete gombszemeiben próbált megnyugvást találni, de a tollak és a papírtömb valósággal égették az oldalát. A férfi attól félt, hogy lyukat égetnek a táskájába és akkor mindenki látni fogja a szégyenét: hogy félt szembenézni önmagával.

Egy falatot sem evett, nem tudott a gyomrában feszülő görcs miatt. Leült az asztalához, kitette maga elé a papírtömböt és a tollakat, már-már sebészi pontossággal elrendezve őket. Hosszasan szöszmötölt velük, húzta az időt, de érezte, hogy már nem húzhatja sokáig.

A gondolatai, az érzései, régóta elzárt forrásként várták, hogy végre a felszínre törhessenek, elárasztva a lélek csonkot, ami infúzióra kötve áhítozott egy ilyen újjászületés után.

Ránézett a papír hófehér, bosszantóan hófehér felületére. Az visszabámult rá: Will úgy érezte, hogy kigúnyolja, fölényeskedik vele, mintha tisztában lenne a hatalmával.

Apró illúziómorzsák tartották össze eddig. Ahogy elkezdett írni, mind megsemmisültek.

                                                                          ***

Hannibál lenézett a cipőjére: a drága bőrön sötétbarna sárfoltok díszelegtek, azzal a bosszantó pimaszsággal, amivel az ilyen makacs foltok szoktak. A férfi normális esetben előhúzta volna a zsebkendőjét a zsebéből és aprólékos mozdulatokkal letörölte volna a sarat a cipőjéről, most azonban akadt ennél fontosabb dolga is.

A gondolat cinikus, kissé kegyetlen mosolygásra késztette. Nem hitte volna, hogy egy nap lesz valami, illetve valaki, aki miatt hajlandó egy pillanatra elfeledkezni a lelke rutinos tisztogatásáról. Nemcsak a külsejére volt kényes ugyanis, hanem a patyolat tiszta lelkének a gondozására is. Pszichiáterként pontosan tisztában volt vele, hogy mi kell a legtöbb betévedő páciensnek: megingathatatlan stabilitás, amibe belemélyesztve az ujjaikat, meg tudnak állni a lábukon és talán vissza tudnak térni a beskatulyázott, normális kis életükhöz.

Vagy nem. Dr. Lecternek hirtelen eszébe jutott a mindenre elszánt Tobias tekintete, ahogy rávetette magát, mint egy tigris, aki már órák óta figyeli a zsákmányát és csak arra vár, hogy elrugaszkodhasson a talajtól. Ha elrontja az időzítést, nem csak, hogy éhen marad, de a becsülete sem lesz a régi.

Tobias elrontotta. Igazából ő is tisztában volt vele, hogy nem nyerhet, Hannibállal túl nagy falatot akart bekapni, hát csoda, hogy megakadt a torkán? A pszichiáter – ha eléggé koncentrált és meg akarta zavarni az agya hibátlanul működő szerkezetét- még most is zavarba ejtő részletességgel tudta felidézni a férfi szembogarában rejlő leplezhetetlen magányt, és ahogy megfeszültek az izmai, minden eddigi fájdalmát összesűrítette egy pontba: az öklébe. Talán titkon azt remélte, hogy a férfi – akit hasonlónak hitt önmagához- majd önként magára vállalja az életének nevezett katasztrofális kudarcot. Vannak fatális tévedések.

Hannibál megigazította a finom anyagú, kínos műgonddal kiválasztott nyakkendőjét és nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyva a sötét sárba merülő drága cipőjének cuppogásait, büszkén felvetett fejjel tartott az ismerős ház felé.

Ahogy a teraszra lépett, a fából ácsolt padló keservesen nyikordult meg alatta. A férfi nem zavartatta magát, jól ismerte a járást errefelé: elcsavarta a fekete ajtógombot és kifejezéstelen arccal belépett a házba.

Nem fogadta más, csak régi jó barátja, a közönyös sötét. A trehány módon csak félig elhúzott függöny mellett beáramló apró fénycsíkban, véget nem érő, rendezetlen táncukat ropták a porszemek. Hannibál pár határozott lépéssel átvágott a szobán és a magában teljesen biztos férfi öntudatával húzta el az olcsó függönyt.

„ Olcsó tárgyak, olcsó arcszesz, a kifinomulttól igencsak távol álló ízlés… de az ember mégis milyen drága.”- futott át a fején, ahogy sasszemeivel a szoba minden egyes négyzetcentiméterét átvizsgálta. Halványan lüktető égett szag csapta meg az orrát.

A kandalló mellett Will ült, mereven, szánalomra méltón üres arccal meredve a kandallóban felgyülemlett fekete hamura, amiben itt- ott, egy-egy megpörkölődött lapszél tűnt elő, minden szónál ékesebben mesélve el, hogy mit falt fel a mohó, örökké éhes tűz.

- Nem jelent meg. Aggódtam. – Hannibál a kandallóhoz sétált, hanyag eleganciával rákönyökölt és a számtalan helyzetben hasznos tapasztalatával végigmérte Will minden egyes porcikáját. A fekete karikákat, melyeket mintha pusztán egy játékos kedvű festő festett volna oda siettében, hogy ijesztővé tegye a figuráját, majd amikor ezzel megvolt, többnapos borostát is kent az arcára, elmaszatolva a szürkés festéket.

A haja még a szokottnál is kínosabban meredezett: úgy tűnt, mintha a tincsek- Medúza különleges frizurájához hasonlóan- önálló életet élnének.

Will láthatóan rettentően elcsigázott volt és fáradt. A mellette lévő üres, feldöntött bögrék mellett apró fekete foltok csillantak meg a beszökő fényben: egy valaha volt erős kávé szomorú maradványai.

Dr. Lecter pár másodpercig szinte megigézve bámulta a kandallót; annak hűvös közönyét és a várt gyógyulás eredményeit: pár papír fecnit. Néhány ócska papírt, ami korábban felelősségteljesen hordozta Will képzeletének elárulhatatlan titkait.

- Will? – A pszichiáter leguggolt kábult páciense mellé és egy óvatos, kicentizett mozdulattal érintette meg a karját. Volt ebben valami tragikus bizalmassággal összefűzött halvány szomorúság.

- Írtam. – A férfi nagyot nyelt: látszott, hogy csak percek kérdése és az éjszakázás, a teste határainak túlfeszítése komoly árat követel. Ledönti a lábairól és bebizonyítja, hogy a szabad akarat csak a test ösztönössége után következik.

- Tudom. Sajnálom- válaszolta Hannibál, de a hangjában még csak meg sem villant a sajnálat. Will azt várta, hogy meglepődjön ezen… hiába.

- Tudta- jelentette ki nemes egyszerűséggel, továbbra is megbabonázva bámulva a kandallót- Tudta, hogy ez lesz a vége.

Hannibál habozott egy pillanatig… és némi elégedettséget keverve a mozdulatba, bólintott, Will pedig – bár korábban elhatározta, hogy nem fogja ezt tenni- ránézett.

Maga is elcsodálkozott kissé a hideg dühtől és nehezteléstől mentes közönyén, amivel tekintete a pszichiáter fölényesen felfelé ívelő szája vonalát követte.

- Tudta, hogy elvesztem az irányítást a képzeletem felett. Tudta, hogy működésbe lép a tudatalattim… hogy nem tudom majd kontrollálni, hogy mi tör a felszínre. Akár…- nagyot nyelt a rátörő jeges rémülettől- Akár meg is őrülhettem volna.

Hannibál komolyan szólalt meg. A szavai Will számára kiálló kapaszkodók, sziklák, ágak voltak egy sodró vizű folyóban.

- De nem ez történt és nyilván nem véletlenül. Bár azzal, hogy nem jelent meg a terápián, bevallom, kissé megijesztett… – A szája megnyugtató melegséget árasztó, egyszersmind csibészes mosolyra húzódott, amin egyértelműn látszott, hogy nem a problémás páciensek számára eltett műmosoly. Sokkal több, sokkal mélyebb annál. Egy közeli, kedves családtagjára mosolyog így az ember.

Will megdörzsölte a szemeit, vetett egy búcsúpillantást a kandallóban oszladozó papírtetemek felé, majd ismét Hannibálra tekintett:

-  Gondolom meg akar hívni vacsorára.

Annyi, de annyi cinkos testbeszéd létezik, de a teljes mozdulatlanságból kitörő megváltozott lélegzetvétel a legkülönösebb mind közül, a leginkább összeláncoló.

- Igen. Van egy új receptem.

Will szemeiben mintha halványodott volna Tobias józan észt felmaró, kíméletlen magányának pislákolása. A korábban teleírt lapok pedig, amiken egy igazi történet lélegzett egy rövid ideig- magányról, elfogadásról, hazugságokról, sosem volt igazságokról és az őket előrántó felfedezésekről- immár használhatatlan hamuként feküdtek a kandalló lassan kihűlő méhében. Már nem tudták elmondani a történetüket, csak egy szót, ami megdöbbentő élességgel rajzolódott ki az egyik félholt tetemen: kannibál. 

De hogy mit jelentett, azt elfedte a jótékony homály.