Kimondatlanul

- Lenyűgözött. - Jack Crawford elismerő bólintással kísérte az őszinte dicséretet. Az előtte fekvő tányéron három egyforma méretű hússzelet fehérlett, ínycsiklandó, bíborszínű szósszal leöntve. Fejedelmi megjelenésével leginkább egy császárra hasonlított, alattvalói pedig a szintén művészien elrendezett zöldségek voltak. 

Az egész annyira egyszerűnek és mégis összetettnek tűnt, a maga letisztult eleganciájában, bár Jack Crawford tisztában volt vele, hogy már a szósz elkészítése is több időbe és energiába került, mint amennyit ő rászánna arra, hogy egyen egy jót. Ennek ellenére nem érezte túlzásnak Dr. Lecter vacsoráit. Sőt, a rossz nyelvekkel ellentétben fennhéjázónak sem.

Azt persze be kellett látnia, hogyha csak hallomásból ismerné ezeket a fényes étkezéseket, több ismerőséhez hasonlóan ő is sznobnak tartaná a pszichiátert. Viszont most, ahogy itt ült a kényelmes székben, fél füllel a ki tudja honnan előszűrődő klasszikus zenét hallgatva és úgy vetette le a stresszt, ahogy a kabátot szokás, természetesnek, mindennapinak tartotta a helyzetet. És - szögezte le magában, szemeivel a szobában járkáló pszichiátert figyelve- ez az igazi elegancia. Amikor bárkivel tudjuk éreztetni, hogy a luxusvacsora természetes dolog, amit mindenki megérdemel. 

Dr. Lecter kritikus szemmel méregette az asztalt, mintha valami erősen oda nem illőt vett volna észre, de kis habozás után végül mégis leült, igaz, hogy egy elégedetlen grimasz árnyékával az arcán. Csak ekkor reagált a neki szóló elismerő szavakra:

- Köszönöm. Remélem az íze is elnyeri a tetszését.

Jack kissé csúfondáros mosollyal felelt, mintha azt kérdezte volna: " Volt már olyan, hogy nem ízlett, amit itt ettem?" 

Az első falat után, amit a szájába tett, minden kételye elszállt- ha ugyan volt neki. A hús engedelmesen omlott szét a szájában, szelíden kényeztetve az ízlelőbimbóit. " Érdemes élni"- nyugtázta magában teljes lelki megnyugvással.

Hannibal igencsak lanyha érdeklődéssel figyelte a szeme sarkából, gondolatai láthatóan teljesen máshol jártak. Az üres szék körül. Kínosan rákoncentrálva a szerencsétlen módon hirtelen reflektorfénybe került bútorra.

A konyhában korábban előkészített egy harmadik tányért is, talán mind közül a legnagyobb műgonddal és odafigyeléssel. Úgy csöpögtette rá az értékes szószt, mintha drágaköveket erősítene egy királyi koronára. És nem volt gazdája.

- Tényleg Jack, Will mit is mondott, miért nem tud eljönni?- kérdezte végül, futólag elhúzva orra előtt a borospoharát, hogy a benne burjánzó csalódottságot az illatba fojtsa. Igazából tudta, hogy a férfi hogyan mentette ki magát a látogatás alól (ha rákeresett volna az interneten a top100 leggyakoribb átlátszó indokra, ezt az első 5 között találta volna), de mindenképp szerette volna a nyomozó szájából hallani. Még egyszer. Hátha akkor végre jelentést nyernek a szavak.

A nyomozó lenyelte a falatot:

- Lázas. Azt mondta biztos elkapott valamit. Nem is csodálom, ilyen megfeszített munka mellett.

- Akkor nem is baj, hogy nem jött el ma este.

- Szerintem sem. Jobb, ha alaposan kipiheni magát.

- Valóban.

Hannibal belekortyolt a borba, de az íze nem olyan volt, mint amire számított. A Hiány savanykás bukéja keveredett bele. Hiányzott egy áttetsző szempár, ami figyeli a mozdulatait.

- Apropó, szabad megtudnom, hogy milyen húst eszek?- kuncogott Jack. A pszichiáter tekintete egy pillanatig nyomasztón nehezedett rá.

" Miért is ne? Természetesen megmondom, de még nem most. Hiszen minden valamirevaló történet elvesztené a zamatát, ha előre elmondanánk a végét."

- Nyulat. A legfinomabb fajtát- mosolyodott el nyájasan- Nem ízlik? - tette még hozzá, ügyesen megjátszott aggodalmaskodással.

Jack jókedvűen felnevetett:

- Dehogynem! Fantasztikus, mint mindig! Nem is értem hogy tud ilyen finomat készíteni.

Hannibal szemében felvillant egy szikra; olyan gyorsan, hogy a felügyelő- bár észrevette- egyszerű érzékcsalódásnak tudta be.

- Sok múlik a jó alapanyagon- jelentette ki a pszichiáter, kényelmesen hátradőlve a székében, ezzel is jelezve, hogy egy szívének kedves témáról fog beszélni- Ha megtaláltuk a lehető legjobb alapanyagot, ki kell hoznunk belőle a maximumot, az abszolút tökélyt. Viszont a jó alapanyag önmagában édeskevés. A legfinomabb szarvast is lehet otrombán széttrancsírozva tálalni. Ez szerintem főbenjáró bűn.

Ujjai közé csippentve a szárát, magasra emelte a borospoharát, mintha tószthoz készülődne. Szemeivel valószínűleg olyat látott a levegőben, amit Jack nem.

- Igyunk a gasztronómiai élvezetek kifogyhatatlan tárházára!

Azzal ivott egy újabb kortyot a borból.

***

Will már- már gépies mozdulatokkal simogatta a kutyája selymes szőrét. Bűntudata volt. Megint. Ezúttal azért, mert egy röhejesen átlátszó ürüggyel kimentette magát Dr. Lecter vacsorameghívása alól. Igazából fogalma sem volt róla miért tette.

Semmi jobb programja nem akadt helyette, hacsak azt nem számítja annak, hogy lelkifurdalásban tocsogva bámulja az üres falat, miközben szeretet próbál facsarni a kutyáiból. Szegény állatok érzelmileg már teljesen összeaszalódtak. 

Egyszerűen azért nem ment el a vacsorára.... mert az ösztöne azt súgta neki? Képzeletben megrázta a fejét, ez hülyeség. Már jó ideje nem hallgat az ösztöneire, mert nem tudja elválasztani őket az őrület hangjaitól. Akkor miért?

Úgy néz rád, mintha fel akarná tépni a bőrödet, fel akarna falni, fogait a bőrödbe tépve falna, habzsolna és soha nem állna le, még akkor sem, amikor te is elkezded őt enni, mert elkezded és rájössz, hogy csak úgy élheted túl, ha te előbb felfalod.

Will olyan lendülettel dőlt a falnak, hogy a feje hangosan koppant rajta.

***

Hannibal látszólag ráérősen pakolgatta a könyveit a polcon. Igazából sietnie kellett volna, hiszen a legnagyobb becsben tartott páciense, Will bármelyik pillanatban betoppanhatott, nyugalmat színlelve, miközben a haja egyre csak fecsegett. Igen, legtöbbször a haja árulta el. Amikor a férfi a rá egyáltalán nem illeszkedő lelki nyugalommal próbálta palástolni a benne dúló háborúkat, amikben percenként birodalmak dőltek össze, a haja milliónyi irányba ordította az igazságot.

A pszichiáter elbarikádozta a gondolatait és egy másik ösvényen indult el. Ujjai egy borzongatón ismerős könyv kemény fedőlapjába ütköztek, amikor az egyik polcról át akart pakolni a másikra. Ha kellőképp odafigyelt- márpedig az ő figyelme valóban páratlan volt a maga nemében- még azt a leheletvékony porréteget is ki tudta tapintani a fedőlapon, ami a kihasználatlanság miatt összegyűlt rajta.

 Bosszankodva nyúlt a portörlő rongyért és az ijesztően mosott textildarabbal végigsimította a könyvet. 

" Hogyan főzzünk egyszerű alapanyagokból luxusételeket?" - tűnt elé a cím, és vele együtt kellemetlen emlékek egész sora. Pár évvel ezelőtt kíváncsiságból vette meg és olvasta el az első betűtől az utolsóig. A könyvet a minden bizonnyal túlfizetett író ( bármennyit is keresett) vérszegény poénokkal tűzdelte tele, miközben a lehető legkörülményesebb leírásokkal szidta a gazdagok világát. Az életfilozófiája nem kiszivárgott, hanem kiömlött a sorok közül: Minden tehetős ember iskolázatlan vadbarom. Ezt a véleményt spékelte meg itt-ott egy pocsék recepttel, aminek nagy része helytelen mennyiségekkel és hibás szakszavakkal dolgozott. Sőt, ahogy arra a pszichiáter rájött, a mélyen tisztelt író keverte a karfiolt és a brokkolit.

Hannibal bele is kezdett egy levél írásába, amelyben a jó alapanyag kiemelt fontosságát hangsúlyozta, és részletesen leírta, hogy silánnyal miért nem lehet ugyanazt a hatást elérni, de amikor már a hatodik lapot körmölte tele és még nem ért el a lényeghez úgy döntött, hogy nem erőlködik. Sem felesleges konfrontációra sem felesleges bosszankodásra nem volt szüksége, ráadásul elég jól ismerte magát ahhoz, hogy tudja nem derül jobb kedvre, ha helyre tesz egy mocskos szájú zöldfülűt.

Megcsóválta a fejét, a könyvet pedig letette a kis asztalra, hogy majd később kezd vele valamit. Mondjuk kidobja. Vagy elégeti. Agyában elkezdett körvonalazódni egy új recept ötlete: Ócska könyv tüzén pirított porhanyós agyvelő.

Elégedetten csettintett a nyelvével. De nem. Ez még tőle is sok.

***

- Nem éreztem jól magam- nyögte Will, a kabátja sarkával játszadozva. Hannibal egykedvűen nézett rá, a korai hideg pirosra csípte az arcát.

- Will, én nem kényszerítem semmire- kezdte nyugodtan.

" Bárcsak inkább ordibálna"- futott át a férfi fején- " Még az is jobb ennél."

Ha kidagadna egy ér a halántékán, ahogy a hangja átszeli a hideg levegőt, ami körülveszi őket, akkor Will nem érezné magát ilyen pocsékul. Legalábbis így gondolta. Persze az elmélete gyakorlatba való átültetésére még nem talált megfelelő alkalmat.

- A kezelés az ön érdekében zajlik. Ha nem jelenik meg... - A pszichiáter sokatmondón hallgatott el.

- Pont, pont, pont. - Will arcára keserű mosoly csúszott- Mindig ez a pont, pont, pont. Miért nem fejezi be a mondatot Dr. Lecter? Hm? Fél, hogyha befejezi, már nem hat olyan fenyegetően?- A hangja valahogy síron túli hörgésbe fordult át, ahogy a labilis elme a szakadék felé oldalazott- Fél, Dr. Lecter? Maga is fél, mindenki fél. Maga mitől fél? Ha?

A feje lecsuklott, a szeme pánikszerű folytonossággal kezdett tikkelni, az ajkai pedig visszahúzódtak a fehér fogakról, talán, hogy utat engedjenek a feltörni készülő, értelmetlenül bugyborékoló szavaknak.

Dr. Lecter azonban csírájukban fojtotta el ezeket: kezét óvatosan simította végig a férfi hátán, egészen a bal vállának kissé lecsapott vonaláig. Elégedetten konstatálta, hogy a korábban megfeszült izmok szófogadón ernyednek el.

- Semmi baj.

Az őrülettel, akárcsak a sóval, csínján kell bánni. Nem boríthatjuk bele az összeset, amit csak találunk. Éppen csak annyit adunk hozzá, hogy ne rontsa el az ízt, majd finoman elkeverjük benne. Őrület nélkül az étel íztelen.

***

Fertőtlenítő szag. Undorító, mindent átható és jellegzetes. Dr. Hannibal Lecter királyokra jellemző fölényességgel vonult végig a kórház folyosóján, amin alig pár ember lézengett. Ha egy-egy szobába bepillantva kinézett az ablakokon, mély sötétség üdvözölte. Lemondó sóhajjal fogadta az rútul magára hagyott, mostanra már minden bizonnyal kihűlt vacsorájának gondolatát. 

A cipője keservesen nyikordult meg az ismeretlen padlón, ahogy megpillantotta az egyik fehér széken gubbasztó Willt. Hajtincsei még a szokottnál is nagyobb rendezetlenségben nyúltak a föld felé, ahogy gazdájuk az ölébe ejtett fejjel bámulta elnyűtt bakancsait.

Hannibal olyan korholó sóhajtással lépett közelebb, amit még egy felelősségteljes apa is megirigyelt volna. Páratlan eleganciával helyezkedett el a Will melletti széken, egyik lábát kecsesen átvetve a térdén. Csend ereszkedett a két férfi közé, amit végül Will álomittas hangja tört meg.

- Nem kellett volna idejönnie.

- Akkor miért hívott fel?

- Nem mindegy?

Hannibal lesajnáló pillantást vetett páciense jobb csuklójára, amit fehér gipsz ölelt körbe. Elméjében meglepő pontossággal jelent meg a kép, ahogy Will lát valamit a falon - látni vél valamit a falon- és nekitámad a semminek, hogy aztán a fájdalom visszarázza a valóságba. A valóságba, ahol ő vár rá.

- Ne szégyellje, ami történt!- Biztatón a vállára tette a kezét. Will megborzongott a váratlanul rátörő energiától; mintha a szíve újra megtanulta  volna hogyan kell dobogni. Őrülten.

- Köszönöm- motyogta, miközben kiegyenesedett ültében, hogy ne keltsen nyomorúságos benyomást. Hannibal barátságosan elmosolyodott és Will azon gondolkozott, hogy miért vágyott rá ilyen őrjítően egész idő alatt, hogy láthassa ezt a mosolyt.

Kicsivel később, amikor megadta magát az álomnak és a pszichiáter kocsijának az anyósülésen az ablaknak dőlve hortyogott- ezúttal rémálmok nélkül, újonnan szerzett biztonságának teljes tudatában- Hannibal kezét valósággal égette a férfi bőrének emléke. A melegség, ami még ilyen állapotban sem hagyta el a szépen - lassan megőrülő férfit. A kormánykerék érdemtelen hűvössége hirtelen kegyetlen, jeges harapássá változott.

Szintén roppant fontos a bizalom. Olyan, mint amikor egy pompás francia bor aranyat érő cseppjeivel itatjuk át az ételt. Nemcsak, hogy kellemes bukét kölcsönöz neki, de a kiváló minőséget is biztosítja.

***

Ziháló, őrült versenyfutás a saját elméjével, ami csak a megfelelő pillanatra vár, hogy eleméssze, felfalja, mint az a másik, és ahogy kinyúl hosszú, fekete karjaival és berántja a semmibe, mintha könyörögne a mindenért, aminek még egy apró szeletét sem képes birtokolni, és sikolyok halnak el az ajkairól mielőtt egyáltalán megszülettek volna...
- Ismét egy rémálom?
Kellemes, ha az ember önmaga elől menekülve, átizzadt, verejtéktől csatakos ruhákban egy békével telt arcot lát meg először, amikor felébred. Ilyenkor valahogy benne is szétárad a nyugalom.
Dr. Lecter megértőn- igazi, egyértelműn nem megjátszott megértéssel- nézett a süppedős kanapén heverő Willre.
- Csinálok egy teát- állt fel rövid szemlélődés után és tűnt el egy ajtó mögött. Will nagy nehezen feltápászkodott és az álom utóhatása alatt bambán körülnézett. A falak, a berendezés, az ismerős, kissé fanyar illat... igen, ez egyértelműen Dr. Hannibal Lecter háza. De ő mit keres itt?

 Kényelmetlenül fészkelődött egy sort, olcsó, hamis köves bizsu nyakláncnak érezte magát a végtelen sok karáttal rendelkező ékszerek között. Még mindig tartott valamitől, ahogy ezt a jobb karjának ideges rángása mindennél ékesebben elárulta.
 " Bassza meg, most meg mi van? Miért kell minden hülyeségre így reagálnom? Miért nem kaphatok egy olyan életet, ahol az a legnagyobb bajom, hogy kimagyarázkodjam a barátnőm előtt, amiért nem hajtottam vissza a vécéülőkét vagy nem csuktam be a hűtőajtót?"
Sóvárgott a hétköznapi apró-cseprő dolgok után, amik normálisak.
Mostanában egyre gyakoribbá váltak nála ezek a céltalan bosszankodások. Illetve, mégsem voltak azért annyira céltalanok. Az altatók szerepét töltötték be egy megmérgezett ember tragédiájában, aki kilószámra tömi magába a pirulákat, hogy az álomtalan álomban ne kelljen éreznie, ahogy a méreg darabokra szedi a bensejét.
 Pedig nem lehet mindent átaludni.
Willt megrohanták a tegnap este történtek emlékei. Letelt a terápiás óra, de odakint csúnya vihar dühöngött, így a pszichiáter felajánlotta, hogy töltse itt az éjszakát.
" Sosem tudnám megbocsátani magamnak, ha azért történne magával valami, mert nem marasztaltam itt."

Színdarab, amit sosem visznek színpadra. Betanult szövegek, három számmal nagyobb álarcok lötyögése az egyes színészeken. Még a hiba is tervezett, valaki a közönség sorait is megírta.
- Maradjon itt éjszakára- így Hannibal Lecter.
A közönség: kacagás, kacagás. Ugyanígy kacagtak Piroska és a nagy, ordas farkas esetén.
- Köszönöm.
* kacagás, kacagás, kacagás*
Mint a pont, pont, pont...

Hannibal egy csésze sötétbarna, gőzölgő teával tért vissza. Amikor átadta a csészét a hálás tekintetű Willnek, ujjaik összeértek, és a megmérgezett ember felébredt az elektromos sokktól.
A férfi úgy szabályozta a légzését és egyúttal leplezte a zavarát, hogy nagyot kortyolt a teából. Nem érezte az ízét, forrósága pedig végigtépte a nyelvét; fuldokolni kezdett.
Hannibal határozottan veregette hátba.
- Semmi baj, Will, semmi baj.
Forróság cikázott át a félőrült férfin.

A vágyat apró cseppekben ajánlatos adagolni. Se nem túl keveset, se nem túl sokat, és még véletlenül sem annyit, hogy a fantázia tettekbe forduljon. Ha ez megtörténik, az alapanyag menthetetlenül tönkremegy.

***

Tudta.
Will Graham hirtelen biztos volt benne, hogy Dr. Hannibal Lecter miért visel álarcot. A másodperc törtrésze alatt vette górcső alá saját magát, minden egyes porcikáját végigvizsgálta, hogy biztosan ne látszódjon meg rajta a felfedezés. Csak semmi ideges mozdulat, csak semmi rángás.
- Egy pillanat. Telefonálnom kell. - Ahogy felállt a karosszékből és gondosan kiszámított, ráérős léptekkel a táskájához sétált, már érezte, hogy lebukott.
Akkor miért nem siet? Rohan? Ordít? Hogy mindenki tudja meg...

A legviccesebb az egészben, hogy véded, hogy nem mersz beleharapni, miközben ő már régóta a felfalásodhoz készülődik, pedig megvannak hozzá a fogaid, akkor miért nem mozdulsz? Csak most az egyszer ne törődj a kimondatlannal, mert az ássa meg a sírodat, jó mélyet, hogy biztos beleférj, sőt, még virágot is hány melléd, virító mezei pitypangot...

Mielőtt megfordult már számított a késpengére, ami kérés nélkül tört utat magának a puha húson át, vérrel mocskolódva be, és hirtelen úgy tűnt, mintha mindig is ott lett volna. Egy elengedhetetlen tartozék. Hannibal kezei- ugyanazok, amelyek annyiszor nyugtatták meg Willt- most keményen markolták a kés fa markolatát, asszisztálva a pengének, hogy még mélyebbre fulladjon, hogy még nagyobb darabot harapjon ki az áldozatból. És a vér, mint verejték hullott, egyre több és több.
Will felnézett, Hannibal pedig le. Az összekapcsolódott tekintetek örvényt formáltak, amibe Will lassan, de biztosan merült alá, azon töprengve, hogy miért is nem ordít.

És végül, a legfontosabb hozzávaló: a kimondatlan érzelmek. Ha  kimondatlan kapcsok kötik össze a két embert, füzért formálnak és miközben mindkét lélek egyre mélyebb és mélyebb lesz, mentőövként nyúlnak a szakács felé, hogy bele ne bukjon a saját lelkébe, ellentétben az ekkorra gyakorlatilag már teljesen kész alapanyaggal.

                                       Megfelelő mennyiségű nosztalgiázással tálalható! Jó étvágyat!

                                                        * kacagás, kacagás, kacagás*

                                                                pont, pont, pont