Téliesítve

A göndör hajú férfi egy életteli kisfiút idéző energiával és lelkesedéssel szaladt fel a lépcsőn, egyik nyikorgó lépcsőfokot a másik után hagyva maga mögött. Csak épp most nem volt a közelben szigorú édesanya, aki rászólhatott volna: "Ne rohanj! Még a végén elesel és aztán nézhetsz!" 

Hosszú kabátjának sarkai minden ugró lépésnél repüléshez készülődtek, de hiába libbentek magasra, sosem jutottak túl messzire, az a fránya gravitáció mindig visszahúzta.

Sherlock hosszú ujjaival beletúrt a hajába, azzal a titkos reménnyel, hogy talán megregulázhatja a rakoncátlanul meredező, göndör tincseket, amik azonban továbbra is hidegen utasították el a normális frizurának még a gondolatát is.

A detektív, felérve a lépcső tetejére sugárzó arccal tépte fel a szoba ajtaját és ugrotta át a küszöböt, hogy... Hogy egy gyakorlatilag teljesen más világba csöppenjen.

- Ez meg... - suttogta maga elé, értetlen arccal mérve fel a helyzetet, ami váratlanul a nyakába zuhant. 

A padlót beborították a csicsás karácsonyi díszek, az üveg karácsonyfa gömbtől kezdve az apró, cukorkákkal tömött műanyag csizmácskákon át (amiken a hócipő felirat virított) egészen a lila rénszarvasokig, akiket valami furcsa oknál fogva száj nélkül formáztak meg. Az ablakban hópelyhes lampionok feszítettek félig összecsukva. Az egyik oldalán egy macskakarmoláshoz ijesztően hasonlító nyom húzódott.

Sherlock bámulatos gyorsasággal nyerte vissza a hidegvérét, bár ezért sajnos kénytelen volt feláldozni korábbi jókedvét. A vonásait meglepett komorság felhőzte be, a nála oly ritkán előforduló halvány értetlenséggel. 

- John! - Hangja az abszurd helyzethez mérve nyugodtan csengett.

- Egy pillanat, a konyhában vagyok- jött a válasz, teljesen hétköznapi hangnemben- ahogy Sherlock bosszúsan felfedezte- mintha semmi különös nem lenne abban, hogy egy kipreparált, karácsonyi sapkát viselő mókus üldögél a kandallópárkányon, juharszirup színű szemeivel a detektívet figyelve. Sőt, mi több, egyenesen rábámulva. Merőn. Halálra éhezőn.

Sherlockon hirtelen átfutott a gondolat, hogy talán ki kellene vizsgáltatnia magát.

- Bocs a felfordulásért, épp össze akartam pakolni. - John oldalgott ki a konyhából, menet közben feltűrve a pólója ujját, mintha valami komoly fizikai munkához készülődne. Pedig csak utat tört magának a sok kacat között, igencsak szerencsétlenül rúgva arrébb egy télikabátos plüssmajmot, ami visszacsapódva a falról, nekiütődött egy műanyag, fenyőfamintás teáskannának. Ez utóbbi irigylésre méltó vidámsággal rikkantott fel: " Juhé, itt a tél! Szánkózzatok gyerekek, becsüljétek a meleget!"

- John.

John Watsont, mint mindig, most is lenyűgözte, hogy mennyi kimondatlan dolgot lehet belegyömöszölni egyetlen négybetűs szóba, ez esetben egy névbe. Olyannyira elképedt az emberiség hanglejtés variációnak csodálatos voltán, hogy egy pillanatra a cipője orrán felejtette a tekintetét, mint egy leszidott kisgyerek. Közben pedig akaratlanul is eltűnődött, hogy vajon meg tudná-e enyhíteni lakótársát, ha igazi felfedező módjára- mert jelenleg egy oroszlán bátorságával megáldott úttörőnek érezte magát (főleg a teáskanna után)- kitűzne egy zászlót. Mondjuk a barna pulóverét. A partvisnyélre. És bekapcsolhatná a ventillátort, hogy lebegtesse az anyagot. Gyorsan elvetette az ötletet.

- Ha hibáztatni akarsz valakit, hibáztasd Harry-t- hárította át a felelősséget a testvérére. Ennyi év után ez csípőből ment neki. 

Sherlock durcásan feljebb húzta egy picivel az orrát, ahogy láthatóan mély gondolkozás közepette lehuppant a heverőre. Egyenesen egy plüssmaci arcára. A detektív igazából pontosan tudta mi következik, amikor megérezte az állat hegyes orrát.

- Én vagyok a medve és téli álmot alszok. Énekeljek neked valami szépet?

Ezután a " Last Christmas" csendült fel valahonnan a hasából, medve brummogásra átültetve.

Sherlock pedig lehunyta a szemeit. Úgy hunyta le a szemeit. John tudta, hogy három lehetőség közül választhat:

a, Megvárja, míg Sherlock felrobban.

b, Leüti.

c, Reménykedik a csodában.

Volt katonaként gyorsan döntött. Épp felemelte a szerencsétlen sorsú majmot a földről és közelebb lépett a barátjához, hogy biztosan elég erőset üssön, amikor Sherlock megszólalt:

- John, elárulnád végre, hogy mi ez itt?

A teáskanna minden bizonnyal hiányolta a majmot, mert ismét rázendített:

" Juhé, itt a tél! Szánkózzatok gyerekek, becsüljétek a meleget!"

Sherlock olyan oldalpillantást vetett rá, hogy attól még egy nemes, törzskönyvezett kínai porceláncsésze is megrepedt volna.

- Mint mondtam, Harry elvetette a sulykot. - John tanácstalanul megvonta a vállát.

- Néhány hónappal ezelőtt egy barátjával nyitottak egy téli boltot. Tudod, ahol még nyáron is téli és karácsonyi cuccokat árulnak. Giccs giccs hátán.

- Csakhogy az üzlet becsődölt, Harry bepánikolt, aztán dühös lett és kétségbeesésében elküldte neked a fél raktárat, hogy eltűnjenek a szeme elől és ne emlékeztessék a kudarcra. Ha lehiggad, vissza fogja kérni, ebben biztos lehetsz.

- Igen- bólintott John- De honnan tudtad, hogy becsődölt? Akár ajándékba is...

Sherlock bosszúsan horkant fel, ezzel is hódolva az emberiség idiotizmusának fénylő oltárán.

- Látod, mi vesz körül, John?- Gúnyosan húzta fel az egyik szemöldökét- Az lenne a csoda, ha működött volna.

Erősen koncentrálva beszívta, majd kifújta a levegőt. Egyszer. Aztán még egyszer.

- Pedig olyan jól indult ez a nap- sóhajtott fel fáradtan.

- Új sorozatgyilkos?- kérdezte John, arrébb söpörve néhány díszt az egyik fotelből, hogy leülhessen.

Sherlock szemei izgatottan csillantak fel:

- Ó, de még milyen! Gyors, nem hagy tanúkat, kíméletlen és...

"  Juhé, itt a tél! Szánkózzatok gyerekek, becsüljétek a meleget!"

John fel sem fogta igazán mi történik. Egy elsuhanó Sherlockot látott, a következő pillanatban pedig hangos csörömpölés zaja ütötte meg a fülét. 

Sherlock kidobta a műanyag teáskannát.

A csukott ablakon.