Fandoms Drágák Chat
about


Ficblog. Sherlock, Hannibal, Good Omens, Avengers, Doctor Who és Supernatural. Meg betű. Sok-sok betű.



Fandomok ~

Good Omens // 2013. július 27., szombat4 Komment
4:33
Ma jöttem rá, hogy én bizony egyszer írtam egy Good Omens/ Elveszett próféciák ficet. Anno még el is küldtem Tinnek, hogy háthaesetlegtalán tetszik neki. Akkor úgy gondoltam, hogy hagyom pihenni és majd kibővítem. Nem bővítettem.
Mert úgy éreztem, hogy az a sok minden, amit én ebbe még bele akartam zsúfolni csak elcseszné azt az egyetlen jó mondatot, amit leírtam.
Pihentetni viszont pihentettem. Még mindig minősíthetetlen. De mivel tudom, hogy már nem nyúlok hozzá, minden mindegy alapon kiteszem ide.

Figyelmeztetés: Úgy írtam ezt a ficet, hogy ellenálltam a velem született késztetésnek, hogy mindent megmagyarázzak.


Szereplők: Crowley & Azirafael

A rajz ennek a művésznek a tulajdona: katt

Ajánlott zene (avagy mit hallgass, hogy ne figyelj erre a pocsék írásra)





- Egy démon vagy?
Ez a rövid, lényegretörő kérdés számtalan helyzetben megállná a helyét. Rebegheti egy kőtalapzathoz kötözött szűz, akit fel akarnak áldozni a Pokolnak és az eszméletvesztése előtti utolsó, tiszta pillanatában meglátja az éhesen felé tartó teremtményt. Suttoghatja egy álmából felriadó férfi is, még mindig a rémálom hatása alatt, aki a függöny furcsa libbenése miatt nem látja a mögötte álló, izzó szemű alakot. És még sorolhatnánk.
A kérdést tehát rengeteg hangsúllyal lehet feltenni. Azonban ha gyerekes, meghatóan ártatlan és kellemesen naiv hangba bújtatjuk, megédesítve pár csepp bizonytalansággal… nos, ez mindenkinek bántja a fülét. Főleg annak, akihez intézték.
Crowleyval megtörtént, ami csak igen ritka alkalmakkor; hirtelen azt se tudta hol van, amikor a csöpp kislány búzakék szemeire pillantott, amik bosszantó mód tökéletesen harmonizáltak a gyerek aranyos ruhácskájával.
- Hány éves vagy?- válaszolt a kérdésre kérdéssel, amikor végül megtalálta a hangját. Nem mintha túl sokat számított volna neki az életkor: egy szám, ami semmit sem jelent, sőt talán nem is pontos. Ez a kislány viszont vidám büszkeséggel tartotta számon a maga mögött hagyott éveket.
- Hat és háromnegyed!- vágta rá kapásból, a démon pedig akaratlanul is elkezdte számolgatni, hogy ezt menyivel megszorozva kapná meg a saját életkorát. Viszonylag gyorsan feladta. Semmi kedve nem volt ősöreg, göcsörtös ujjú matuzsálemként elképzelni magát, ahogy kilométerhosszú szakállát simogatja és olyan bölcsességeket mormog, mint például:” A Sátánban higgy, ne a Télapóban, ő legalább nem tart igényt tejre és sütire!” vagy „Jobb ma egy csillámporba zuhant ördög, mint holnap egy tangás.” Nem, ez nem ő volt.
- Az jó- felelte rövid habozás után. A kedves megjegyzéshez viszont nem mellékelt mosolyt; büszkeségén alulinak érezte. „ Még csak az kéne, hogy vigyorogjak, mint egy kirakatba kiállított viaszbábu.. .”
- Tehát démon vagy- konstatálta a kislány Crowley elmerengő arcát vizsgálgatva.
- Miből gondolod?
- Nem mindegy?
- Nem.
Naná, hogy nem volt mindegy! Büszkén hirdette Azirafael előtt, hogy tökéletesen beleolvad az emberek kusza (és mellesleg teljesen logikátlan) világába, ellentétben az angyallal, aki össze-vissza szerencsétlenkedve aggatta magára az emberek levedlett stílusait. Azonban, ha egy ilyen tökmag felismeri, kiemeli az emberek tömegéből és meglátja benne a szörnyet, akkor valamit nagyon elszúrt. Mindenesetre még megpróbálhatja korrigálni.
- Neked nem a réten énekelgetve kellene százszorszépeket szedegetni, hogy aztán belefűzhesd a hajadba és úgy nézz ki, mint egy bájos angyal?- kapargatott össze Crowley valamennyit a klasszikus regények és naturalista klippek furcsán békés világából.
A kislány nem nevette ki- nyíltan. A tekintete azonban kacagott.
- Anya azt tanította, hogyha kérdeznek valamit, válaszolni kell- jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon- És én kérdeztem valamit.
Crowley lendületesen hajolt közelebb a csöpp teremtéshez: sikerült is meglegyintenie a szeplőkkel pöttyözött arcát egy hajtincsével.
- Én meg nem válaszolok. Ez az élet, szokj hozzá!
- Igazi démon- vonta le a következtetést a kislány, eddigi hat éve alatt megszerzett összes komolyságával bólintva hozzá.
Crowley nem igazán tudta mit csináljon; eddig még soha nem került ilyen bizarr módon megalázó helyzetbe. Átfutott az agyán, hogy csak szimplán feláll és fütyörészve elsétál, mintha mi sem történt volna. Aztán az első kocsmában seggrészegre issza magát és egy 14. századi népdalt harsogva levonja a végkövetkeztetést, miszerint ő a Pokol szégyene.
Végül mégsem ezt a lehetőséget választotta. Mert a kislány mosolyában, ami váratlanul és a groteszk helyzethez egyáltalán nem illő intenzitással ragyogott fel az arcán, volt valami nosztalgikus. Valami, ami egy apró érintésekből, elsuttogott célzásokból, dühödten ordító pillantásokból és mámoros őrületből állt össze. Egy – a legkisebb közelítéstől is megremegő, mégis sziklaszilárd- szál, ami egy korszakot tévesztett, naiv angyalhoz fűzte.
Bosszúsan morgott egy sort, igyekezvén nem gondolni rá, hogy viselkedésében egyre inkább a matuzsálemi korban elképzelt önmagára hasonlít.
- És ha az vagyok? Démon? – kérdezte és alig észrevehetően arrébb csúszott a padon, hogy a kislány is leülhessen. Ő viszont, ahelyett, hogy csinos szoknyáját maga alá gyűrve illedelmesen lehuppant volna, cseppet sem elegáns mozdulattal felugrott Crowley mellé. Egy rövid pillanatig úgy tűnt, hogy elveszti az egyensúlyát és leesik- cipői furcsán fordultak kifelé- de végül, belemarkolva a férfi dzsekijébe ismét sikerült biztonságban megállnia. Az összegyűrt anyag az öklében szörnyen nevetségesnek tűnt… Crowley nem tudott rájönni, hogy hol látta már ezt a mozdulatot korábban. Ezt a röhejes, ódivatú kecsességet.
A bátor teremtés komoly arccal túrt bele fürge ujjaival a démon hajába. A bársonytapintású tincsek megadón hajlottak a fehér bőrre.
- Elmondod, hogy mit csinálsz vagy találgassak?- kérdezte Crowley minden csepp önuralmát bedarálva, hogy megőrizze azt a fölényes higgadtságot, ami méltó egy halhatatlanhoz. Ami kötelező egy halhatatlannak.
A kislány még csak meg sem torpant, halálos nyugalommal folytatta Crowley üstökének vizsgálatát, körülbelül úgy, mint az iskolai védőnő a gyerekekét, amikor tetvek után kutat.
- Keresek valamit- motyogta inkább saját magának, mint a megdöbbent férfinak. Megbántottan szipogott egyet.
- Szarvak. Nincsenek szarvak. Hol vannak a szarvaid?
Crowleynak ennyire futotta az önuralmából. Szemfogait csikorgatva pillantott a kislányra, tekintetébe annyi dühös lángolást nyomorítva, amennyit csak tudott.
„ Francba a gyermeki ártatlansággal, van nekem jobb dolgom is, mint arra vigyázni”- döntötte el magában.
- Nem tudom honnan szedted a „belső” információidat, a népmesékből vagy valamelyik modern „nézd, rózsaszín démon vagyok és még a fülemből is nyál folyik” könyvből, de…
- Gyönyörű!- A kislány pöttöm testétől szokatlan erővel ragadta meg a démon hűvös arcát és tiltakozást nem tűrve maga felé fordította. Rózsaszínes ajkai megremegtek, mintha téli szél érte volna őket- Gyönyörűek a szemeid. Mint a vulkánkitörés, ahogy az izzó láva elemésztő szerelemmel ölelkezik a rideg sziklákkal.
Crowley erre már végképp nem tudott mit mondani.

                                                                       ***


- … aztán elment. Leugrott a padról és elsétált- fejezte be a szokatlan élménybeszámolót a démon. Az ujjai közt tartott kristálypohár szélére apró csillanásokat vetett egy véletlenül arra tévedt napsugár, ami a pohárban lötyögő furcsa, barnás színű italt viszont messze elkerülte. ( Brandy illata volt, de sem a színe, sem az íze nem hasonlított a brandyre. Sőt, semmilyen alkoholos italra. Crowley valószínűleg ezért nem ivott belőle egy kortynál többet.)
Azirafael félhomályos könyvesboltjában üldögéltek, aminek ódon (kissé dohos) illata csodálatos nyugtató volt a felborzolt idegekre.
Az angyal sikertelenül próbálta visszafojtani a kuncogását, ahogy lelki szemei elé festette a groteszk jelenetet. Elfojtott kuncogásba bújtatott szavakkal próbálta nyugtatgatni a férfit.
- Nézd el neki. Még nem tanulta meg, hogy nem a szárny teszi az angyalt és nem a szarv a démont. Fiatal ahhoz, hogy ezt megértse. Bár bizonyságul mindenképpen hasznos, ha egy ördög rendelkezik…
- Nem azon akadtam ki!- Crowley valósággal lecsapta a földre a poharat- Az sokkal jobban idegesít, hogy felismert.
Azirafael könnyedén vonta meg a vállát:
- Na és? Talán utat tévesztett angyal volt. Vagy látnok. Vagy… tetűrajongó- Az angyal fuldokolni kezdett az elnyelt nevetéstől, ahogy ismét elképzelte a Crowley tincseit borzoló kislányt.
- Nem vicces. Még mindig nem- morogta Crowley rosszkedvűen. Nem tett jót az önbecsülésének, hogy az angyal rajta köszörüli a nyelvét.
 Sötét szemeiben azonban hirtelen már- már „isteni szikra” villant elűzve a borongós hangulatot. Váratlanul tűnt elő elméjéből az éles kép, az egymástól elváló ajkak, és a kérdés:” Hol a szarvad?”…..
Egy párduc gyorsaságával termett a még mindig a jókedvével küzdő angyal mögött és határozottan megragadta a hátán feszülő ingét. Érezte, ahogy a szövet szelíden ér a bőréhez, szinte könyörögve a folytatásért, ahogy a gyűrődések lassan történetet formáznak. Egy történetet, aminek nemhogy vége, de kezdete sincs. Egy történetet, ami elvben nem is létezik. „ A mi történetünket”- ébredt rá Crowley és újonnan erőre kapott dühvel rántotta hátra a karját. A finom szövet még csak meg sem próbált ellenállni, azonnal megadta magát. A fehér ing darabjai háborús halottakként zuhantak a földre, felfedve az angyal szinte világító, sima felsőtestét.
- Hol a szárnyad? – suttogta Crowley- Hol a kurva életben van a szárnyad, ha tényleg angyal vagy?
Azirafael szembefordult a démonnal: meglepetését mindössze kissé feljebb szaladt szemöldöke árulta el, a vonásai egyébként teljesen nyugodtak voltak.
- Már megmondtam. Nem a szarv teszi a démont, és nem a szárny az angyalt- válaszolta, lassan tagolva minden  egyes szót. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyennek látta volna Crowley-t. Most tényleg démon volt; a szörnyeteg, amit az emberek nem tudtak megszelídíteni és ami a kisujját sem mozdította volna értük. Sőt.
A démon arcán önutálat futott át, de csak hogy átadja a helyét a csibészes szórakozottságnak, ami igencsak gyakori vendég volt nála:
- Hülye!- Nevetve meglökte Azirafael vállát- Ne vágj ilyen komoly képet, idegesít! Csak elegem lett a tetves megjegyzésekből, gondoltam móresre tanítalak!
Széles vigyora felfedte éles fogait, hogy huncut kacsintással mérte végig a férfit:
- Talán fel is vehetnél valamit, hacsak nem akarsz félmeztelenül lófrálni egész nap.
Azirafael kipréselt magából egy mosolyt, pedig átkozottul jól értette, hogy mi történt. Értette az ostoba, de még milyen ostoba, hamvába holt reményt, amit a szárnyak hiánya támasztott és ami azt sugallta, hogy az talán elfogadhatóbb, életképesebb, hogy egy démon és egy ember minthogy egy démon és egy angyal… Hogy az talán lehetséges.
- Hé, Crowley! – kiáltott a férfi után, arcán a közömbösség álarcával, míg a szíve épp megrepedt egy kicsit. Megint.
Mint mindig.
Ahogy a démon visszafordult, Azirafael felvetett fejjel tépte le az emberi álca egy részét és mutatta meg a szárnyait, amiken a fehér pihék szomorú táncot járva remegtek meg. És hirtelen, a beáramló narancssárgás fényben Crowley szarvai is felvillantak egy pillanatra.

                A bolond reményeket nem szabad táplálni. Mert a végén ők falnak fel minket.




Címkék:



Older entries
Newer entries