Most idézetet adtunk egymásnak, erre kellett ficet írni :) Én ezt kaptam:

A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben. -Abraham Lincoln -

Fluffot akartam a kilences Doktor és Rose főszereplésével. Nem tudjátok milyen erősen kellett megharapnom az ujjaimat, hogy ne angst legyen! Egyszer írok velük egy angstot vagy meghalok. bár még ez sem teljesen fluff (befogtam.)

Szeretem a párosukat, mert tele van dinamikával. És ha Christopher Eccleston mosolyog, én is mosolygok! :D

Ajánlott zene

Vannak, akik állandóan rohanni akarnak. És vannak, akik képesek értékelni azokat a pillanatokat is, amikor nem történik  s e m m i.

A levegőnek nehézkes sültkrumpli és ketchup illata volt, egy leheletnyi tömény kipufogógázzal kerítve. Rose és a Doktor egy félreeső kis padon ültek és kötelességtudó arccal falatozták a sós sültkrumplit egy fehér papírtálcáról.

Élvezték a napfényt és az emberek kissé lomha nyüzsgését. Bár egyikük sem mondta ki, jólesett látniuk, hogy ebben az univerzumban valami rutinosan, jól működik, mégha- hiszen tudták- csak pár évig is. Semmi sem marad változatlan.

Ahogy Rose lenyalta a sót az ujjairól, arra gondolt, hogy talán itt kellene maradni egy ideig. Ülni a padon, beszívni az ismerős levegőt és pihenni. Csak most az egyszer.

- És most, Rose Tyler, hova szeretnél menni?- A Doktor mosolyát nem tudták elkoptatni a látott borzalmak, ugyanolyan kisfiúsan ragyogó volt, mint mindig. 

Rose nem állta meg nevetés nélkül:

- Még csak most jöttünk vissza. Ráérünk, nem?

A Doktor olyan hirtelen ragadta meg a nő vállait, hogy a kabátja szélével lesöpörte a padról a fehér papírtálcát.

- Gondolj csak bele! - A szemei elképesztő ragyogással izzottak fel- Az univerzum minden egyes másodpercben változik, egyetlen pillanatra sem hagyja abba és míg ez tört... hmpf!

Rose rányomta az egykor fehér szalvétát a Doktor szájára és kacagva letörölte az ott ékeskedő zsírnyomokat. Figyelmen kívül hagyva a férfi méltatlankodását, jókedvűen folytatta megkezdett gondolatmenetét:

- De, bizony, hogy ráérünk. Ahelyett, hogy megint valami bajba keveredünk, itt is maradhatunk és élvezhetjük a jó időt.

A Doktornak végre sikerült barátságos távolságba tolnia magától Rose szalvétát szorongató kezét és meglepve támadt a nőre.

- Eddig nem élveztük elégszer a jó időt? A legutóbbi bolyg...- itt hirtelen összepréselte az ajkait, mert rájött, hogy helytelen irányba indult el. Rose várakozón húzta fel az egyik szemöldökét és baráti kacérsággal hajolt előre:

- Na? Figyelek. Mi volt a legutóbbi bolygóval?

- Semmi kül...

- Ejnye, pedig én kíváncsi vagyok.

- Te is ott voltál!

- De a te szádból szeretném hallani.

- Nem értem miért.

Rose nevetve bokszolt bele a Doktor vállába.

- Csak nem azt akartad mondani, hogy a legutóbbi bolygón kis híján halálra fagytunk? Mert valaki tönkretette a hőszabályzó védőpajzsot?

- Mert ha úgy marad, a bolygó felrobbant volna.

- Tudom.

Rose rájött, hogy az állandó mosolygástól megfájdult az arca. " Mégis csak megárt a túl sok boldogság?" - tűnődött, ahogy a padba vésett kriksz- krakszokat tanulmányozta. Nevek, számok, káromkodások. Szívek, nyilakkal vagy nélkülük, monogrammokat ölelve át. Emberek hátrahagyott nevetését, ahogy a padon ülve a kulcsukkal belekarcolták a sokat próbált fába, hogy örökké.

A pad emlékezett rájuk, ők viszont elfelejtették a padot.

Az emberek nyomot hagynak maguk után, hogy az a kevés idő ne legyen hiába.

- Tudod mit?- A nő játékosan karolt a gyerekesen duzzogó férfiba- Ha veszel nekem még egy adag krumplit, mehetünk is.

És az ember hol hagyhatna mélyebb nyomot, mint egy Időlord szívében?

ˇ*ˇ

- Tudod, mit mondott Abraham Lincoln?

Rose arra ébredt, hogy az ajtó kicsapódik, neki pedig kontrollálhatatlanul folyik a nyál a szájából. Villámgyorsan letörölte és azzal a szilárd elhatározással ült fel az ágyában, hogy bárki is ébresztette fel, keserű halállal lakol a tettéért.

A bűnös persze a bőrkabátban szambázó Doktor volt- ki más?- lévén, hogy a TARDIS félreismerhetetlen kéksége kukkantott be a nyitva hagyott ajtón.

- Egyszer teáztam vele! Illetve, fizetett nekem egy bögre forró teát. - Bár a piszkosfehér függönyöket húzgálta el bámulatraméltó lelkesedéssel, talált rá időt, hogy a fejére csapjon- Jó, hogy eszembe juttattad, még nem fizettem vissza.

Rose szívesen közölte volna a Doktorral, hogy jelenleg nemhogy Lincoln nem érdekli, de úgy általában semmi sem, leszámítva az ágyát, ami incselkedőn hívogatta vissza.

- Szóval, képzeld azt mondta, hogy: A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben. Tehát hagyd abba a lustálkodást és gyere, zsúfolj bele minél több életet az éveidbe! A TARDIS motorja még meleg, csakis rád vár! Illetve ránk, mert te nem tudnád beindítani.

- Doktor...- próbálkozott Rose erőtlenül és - valljuk be- különösebben nagy esélyek nélkül.

- Nincs annyi csepp vér az ereidben, mint ahány izgalmas kaland vár!

- Doktor, én...

- A Loch Ness szörnyének alapja egy másik bolygón található, tudtad? Nézzük meg!

Egy pad, pár karcolás. És átkozottul kevés idő. Annyi, de annyi minden.

Rose megvonta a vállát és visszafeküdt az ágyba. A Doktor végeláthatatlannak tűnő szóáradata hirtelen apadt el, ahogy meglátta a párnán szétterülő szőke tincseket, amiknek egyáltalán nem kellett volna ott lenniük.

- Rose, te most egyszerűen visszafeküdtél?

- Hm.

- Az egész univerzum a lábaid előtt és te inkább alszol?

- Hm. Néha pihenni is kell. Ha nagyon unatkozol, számold össze a plafon repedéseit.

Rose félúton egy ezúttal remélhetőleg békés álom felé, még érzékelte, ahogy a férfi befekszik mellé az ágyba valamit motyogva a mai fiatalságról , de nem érdekelte. Sőt, bármilyen felháborítónak tűnhetett is ez a Doktor előtt, igazából arra gondolt, hogy ez a pár lusta óra, amit így együtt töltenek, többet ér, mint az összes eddigi rohanás.

Belélegezte az Idő illatát és a Doktor számolását hallgatva elaludt. Kivételesen nem érdekelték a padokba vésett ígéretek.

Címkék: Doctor Who?, DW challenge