Öt dolog, amit egy halott sosem tehetne // 2013. augusztus 29., csütörtök16 Komment
|
7:03
|
A hibás: három bögre forrócsoki és a Ti édes kommentjeitek. <3
Sheriarty. Majdnem. Vicces próbál lenni szegénykém, de sajnos nem megy neki... na, majd legközelebb.
OOC. de kegyetlenül.
Öt dolog, amit egy halott sosem tehetne
Jim Moriarty a legenyhébb kifejezéssel élve is Sherlock agyára ment... illetve mászott, a karmait belemélyesztve az idegrendszerébe és kiépítve egy hintát a jobb és a bal agyfélteke között.
A detektív sosem volt türelmes, de azt még ő sem gondolta volna, hogy egyetlen, lezselézett hajú, pszichopata bájgúnár a komplett idegösszeroppanás szélére tudja sodorni. Pedig megtette. És Sherlock még abban sem volt biztos, hogy a férfi egyáltalán ráébredt erre.
Az egész tizenkét nappal, öt órával és huszonhárom perccel azelőtt kezdődött, hogy a tanácsadó detektív komolyan fontolóra vette, hogy bezárja Moriarty-t a szekrénybe és rágyújtja a lakást. Többek között. (Igazából százhuszonnégy tervet eszelt ki a meggyilkolására, de Jim megtalálta a listát és hajtogatott belőle egy darut.
"Japánban azt tartják, hogyha hajtogatsz ezer darut, az elhozza a békességet"- jelentette ki nagy komolyan, Sherlock pedig csendben bement a fürdőszobába és addig verte a fejét a falba, amíg sikerült elhitetnie magával, hogy a fájdalom és nem a kétségbeesés miatt sír.)
De hogy is kezdődött? Úgy, hogy Sherlock talált magának egy helyes kis albérletet New York egy elhanyagolt kis utcácskájában, és gond nélkül beköltözött. Mivel mindenki úgy tudta, hogy meghalt és Moriarty bandája hűségesen loholt a nyomában, persze nem számított túl nagy békességre, de amikor harmadnap arra ébredt, hogy maga Moriarty alszik a konyhájában, valami- azóta is tisztázatlan körülmény miatt- a hűtőhöz láncolva magát, minden nyugalomra vonatkozó reménye szertefoszlott.
Hamar kiderült, hogy Moriarty ugyanúgy megjátszotta a halálát, mint Sherlock és olyan ügyesen szőtte a szavakat meg a buzdító szövegeket egymás után, hogy az egész bandája ellene fordult, kivéve a mesterlövészét. Ő - ha hinni lehet a pletykáknak- elment Afrikába közvetlenül Jim halála után, így nem tudta, hogy a főnöke még él. Egy szavahihetőnek aligha nevezhető szemtanú azt állította, hogy Moran ezredes búcsúszavai valami ilyenre hasonlítottak:" Az a rohadék képes volt megdögleni a kis Adoniszért, eszébe se jutott, hogy én meg ott ücsörgök és várom, hogy hívjon. Akkor inkább szerzek magamnak egy fekete nős háremet és addig iszom, amíg az a Westwood- mániás, hatalomkomplexusos vissza nem jön és fel nem dugja magának a nyomorult koronáját." Amikor ezt meghallotta, Jim a szemét törölgette a meghatottságtól. Sherlock túl forrónak érezte a helyzetet, hogy helyrehozza a korábbi hibáját és végezzen a férfival, hiszen egyedül ő ismerte a bandája tagjait, a szokásaikat, és a módszereiket. Így, bármennyire kevés kedve volt is hozzá, megengedte neki, hogy ott lakjon nála, amíg el nem vonul a "Moriarty idióta, de gyilkos bandája" nevezetű vihar. (Jim indítványozta, hogy nevezzék őket Stanleynek, hogy egyszerűbb legyen kimondani, de Sherlock ebben nem volt hajlandó engedni.) Tehát elkezdtek együtt élni. Mindketten sokat tanultak. Sherlock például egy életre megjegyezte, hogyha nincs meg a tévé távirányítója, Jimen keresse, aki minden bizonnyal a cipős szekrényben bujkálva próbál összerakni belőle egy bombát (egy Vonnegut-kötet, némi tejszínhab, két tanga és egy leharcolt turmixgép aktív közreműködésével). Jim megtanulta, hogyha reggel furcsa, orrfacsaró szagot érez, Sherlocknak megint sikerült hazacipelnie egy hullát, amire az ő kölnijét locsolta, hogy később fedezze fel a bűzt. Jim ilyenkor "a fiamat felelősségre nevelem, mert nem lesz belőle semmi" anya módra váltott, és hosszas előadást tartott Sherlocknak arról, hogy miért nem szabad felszedni minden szemetet az utcán. Nagy fokú toleranciára volt szükségük egymáshoz. Minden áldott nap, hajnali három óra tizenhat perckor, Jim egy robot üveges tekintetével és gépies mozgásával ült fel az ágyában, ment a hűtőhöz és elővette az ott tartott fényképalbumát. Megivott egy pohár tejet, rágcsált egy kis káposztát, majd átbaktatott Sherlock szobájába, leült az ágyára és mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül elkezdte nézegetni az albumot, hangosan kommentálva a benne lévő fotókat. Összesen négy kép volt benne. Egy Sebastian kezéről, amikor beletúr a hajába, egy a szájáról, egy közös kép Moriartyval, és egy khm intim közös kép szintén vele. Amikről Moriarty ódákat zengett minden hajnalban, Sherlock pedig igyekezett nem gondolni a párnája alá rejtett revolverre. Ez a kis reggeli szertartás nem tett jót a vérnyomásának. Moriarty magánszámának második részlete estefelé következett be, amikor is a pszichopata lezser könnyedséggel indította el a laptopján Frank Sinatra My Way című dalát és afölött sajnáltatta magát (meg Sebastiant, amiért nem lehet a főnökével, mert "szegény pára biztos szörnyen egyedül érzi magát"). Sherlock ilyenkor rutinszerűen leszidta, ki tudja hányadszorra megfenyegette, hogy az orrán húzza ki az agyát, majd visszafordult az ablakhoz és onnan bámulta elmerengve az egyik bolt kirakatába kitett kötött pulóvert, ami kísértetiesen hasonlított egy másikra.... És persze ott voltak a kísérletek. Jim előszeretettel csiszolgatta színészi képességeit, hogy ne rozsdásodjanak be. Ez többnyire abból állt, hogy John Watson hanglejtését, sántító lépéseit utánozta és a már-már híressé vált felkiáltását: "Én nem vagyok meleg." Az utóbbi kifejezetten jól ment neki. ( Az ilyen húzásai után mégis a bokszzsákot alakította a leghihetőbben Sherlock kezei közt.) Persze a detektív kísérletező kedve sem lohadt le a kényszerű lakásfogság miatt. Borotvapengéket rejtett Jim süteményeibe, és kiguvadó szemekkel figyelte a hatást. Csakhogy a férfi mindig rájött a titokban végzett kísérletre és eltávolította a nem kívánatos dolgokat az édességeiből. ( Többek között altató tablettákat, hashajtókat, sőt, egyszer még egy csomag gyöngyöt is.) És persze ott voltak az állandó hullaboncolások. Sherlock legemlékezetesebb élménye ezzel kapcsolatban az volt, amikor megpillantva a tartósítás céljából a hűtőbe tett kart, Jim nemes egyszerűséggel megkérdezte, hogy megeheti-e. Ugyanis éhes. És elfogyott a csokija. Az együttélésükben tehát kialakult egyfajta megnyugtató rutin, ami azonban egy este megtört. És ki más törte volna meg, ha nem a szeszélyes Jim? Sherlock az álom és az ébrenlét közti mezsgyén lebegett, kényelmesen elhelyezkedve az ágyában, kinyújtóztatva a tagjait és gondolatban még egyszer átfutva egy korábbi kísérlet eredményeit, amikor... Amikor arra eszmélt, hogy valaki könnyedén becsúszik mellé és hozzábújik. Amikor meglepve kipattantak a szemei, szembetalálta magát Jim nyúzott arcával. - Megtennéd, hogy nem mondasz semmit? Fáradt vagyok és te vagy a létező legrosszabb lakótárs. Jó éjt- hadarta, majd - mint akit fejbe vertek- azonnal elaludt, esélyt sem adva Sherlocknak a tiltakozásra. A detektív felháborodva le akarta lökni az ágyról a pimasz pszichopatát, de aztán tőle szokatlan szociális érzékenységgel gondolta át a dolgot. Ez Moriartynak sem volt épp nászút, ő is kikészült, ugyanúgy fenyegetik őket a lézengő bandatagok és éppen ugyanúgy nem normális egyikük sem. Így - valamit motyogva a bajtársiasságról- átdugta a karját a férfi feje alatt (pusztán a kényelem miatt) és hajnali egykor, amikor Jim végre befejezte az állandó álmában való rugdosást és kiabálást, de csak hogy a teste felkészüljön a három óra tizenhat perces, fényképalbumos rohamra, Sherlock végre elaludt. Címkék: fluff, johnlock, mormor, sheriarty, sherlock, wtf? |
Older entries 