Fandoms Drágák Chat
about


Ficblog. Sherlock, Hannibal, Good Omens, Avengers, Doctor Who és Supernatural. Meg betű. Sok-sok betű.



Fandomok ~


Szuperhősök és gimnázium // 2013. szeptember 14., szombat6 Komment
12:17
Teenlock, Johnlock, itthalokmeglock. 
Amikor az ember azt hiszi, hogy soha nem ír johnlockot, jön egy ilyen kép és pápá tervek, menjafrancbakép.
Imádom ezt a képet. 
 Imádom a teenlockot.
                           És a francba is, imádom a johnlockot.
Szuperhősök és gimnázium



John Watson első napja az új gimnáziumban olyan tipikusan legelső nap volt. A diákok ösztönösen megérezték a friss hús enyhe félelem illatát és annak rendje szerint alaposan meg is bámulták. A tanárok ijesztően nyájasak voltak vele, kézfogásra nyújtották a kezüket és krétaporos, időízű vicceket sütöttek el az új diákról, aki majd remélhetőleg megváltja ezt az iskolát.

A lányok szigorúan mérték végig, aztán kibeszélték a háta mögött. John füléig csak suttogásfoszlányok jutottak el "egész helyes", " hasonlít egy sünire", "úgy megsimogatnám a haját", amik jelentősen hozzájárultak a melle büszke kidagadásához.

Úgy kelt fel reggel- leverve a vekkerét az éjjeliszekrényéről- hogy egy ritka pocsék napnak néz elébe. Ehhez idomulva az édesanyja véletlenül ráöntötte a reggeli gabonapelyhét, a kocsijuk megmakacsolta magát és nem akart beindulni, az apja pedig tartott neki egy buzdító beszédet a buszon zötykölődve.

Mr. Watson magát okolta a fia búskomorságáért, nem véletlenül. Elvégre az ő munkája miatt kellett elköltözniük, dobozokba gyömöszölni az életüket (és John szuperhős képregényeit) és az ország fővárosába vándorolni.

John nem sírt, amikor búcsúzóul átölelte a legjobb barátját és kezébe nyomott egy sáros akciófigurát, amire közösen spórolták össze a pénzt még általánosban. Csak azután pislogott aggasztóan sokat, hogy beszállt a kocsiba és elkapta az édesapja bocsánatkérő mosolyát.

A helyzet azonban hál'Istennek nem tűnt olyan borzasztónak és Johnban felmerült a kitartóan pislákoló remény, hogy rengeteg barátot szerezhet, sőt, talán még egy barátnőt is. Mégha nem is volt túl sok tapasztalata a lányok terén, az tudatosult benne, hogy fontos, de múlandó fegyver van a kezében: az újdonság varázsa. És ha ezt most nem használja ki, többé nem lesz rá lehetősége.

A változás a harmadik órán történt. Épp egy egyszerű matematikai egyenletet körmölt a füzetébe (kiegészítve pár apró rajzzal az oldal margóján), a testes tanárnő pedig pont ott tartott, hogy: "... ez mind gyakorlás kérdése, semmi más. Feladatmegoldás kell, sok-sok feladatmegoldás, ha gyorsan és hibátlanul akarjátok megcsinálni és ne higgyétek, hogy nem lesz rá szükségetek, mert igenis lesz és ha nem tudjátok..."

De az unottan figyelő osztály sosem tudta meg, hogy akkor mi lesz, mert a terem ajtaja kinyílt, hogy beengedjen egy karcsú fiút. Legalább egy fejjel magasabb volt Johnnál és a haja egy hisztériarohamban fel- alá rohangáló pudli szőrére hasonlított.

A szemeinek elegáns, már-már arisztokratikus vágása és kékeszöld színe azonnal magához vonta a figyelők tekintetét, ami igencsak jól jött a fiúnak, mert az emberek így később fedezték fel, hogy az öltözködése olyan, mintha Gucci és egy divattervezői ambíciókat dédelgető hajléktalan öltöztető találkoztak volna. ( John csak később jött rá, hogy ez az öltözködési stílus egyáltalán nem szándékos; ekkor még azt hitte, hogy az, mert a fiú nyurga alakján klasszul mutatott.)

- Mr. Holmes- A tanárnő sértetten szipogott- Hát önt is látjuk néha. Megtisztelő, hogy befáradt. Üljön le és ne zavarja az órát.

John elképedt és vetett egy futó pillantást az órájára. A fiú több, mint tizenöt percet késett, ráadásul a tanárnő lemagázta, noha az osztály többi részét derűsen tegezte.

A fiú szó nélkül becsukta az ajtót, hosszú lábaival kecsesen átlépett egy földön heverő táskát, miközben a tanárnő hosszas magyarázatok közepette felvésett egy újabb egyenletet a táblára, elhaladt John asztala mellett.

- Cindy csak arra jó, hogy elveszítsd a szüzességed- jelentette ki fennhangon, a fiúra sem nézve, majd a terem legvégébe baktatott, leült a földre, és elkezdett turkálni a vállszíjas bőrtáskájában.

John diszkréten tátogott egy sort, persze rákvörösre vált arccal. Honnan tudta ez a fura fiú, hogy kinézte magának a szőke hajú Cindy-t, aki V-nyakú pólót és mélyvörös rúzst viselt? 

Aggódva körülnézett; biztos volt benne, hogy más is hallotta a kóbor megjegyzést. De egy tekintet sem találkozott az övével, mindenki szorgalmasan másolt a tábláról, senki sem nevetett.

Elkezdett kényelmetlenül fészkelődni a székén és összekaparva az összes elszántságát, óvatosan hátrapillantott. A fiú továbbra is a padlón ült,  hátát a falnak vetve, keresztbe tett lábakkal és egy vaskos könyvbe mélyedt. 

Senki sem nézett felé, senki sem szólt rá az óra folyamán, kicsöngőkor pedig ő volt az első, aki kirohant a teremből.

Óra után John az első újonnan szerzett barátjánál, a pufók Mike-nál kérdezett rá a történtekre.

- Ja, hogy ő. Ő Sherlock Holmes, fura egy figura, mi?- Mike arca teljesen kipirult, valószínűleg az örömtől, hogy valaki végre figyel rá. John és ő letelepedtek egy piszkos radiátor mellé.

- Mindegyik tanár magázza, tudod miért? Mert félnek tőle.

- Csak viccelsz. - John hitetlenkedve morrant egyet. A barátja hevesen tiltakozott.

- Dehogy, kérdezz meg bárkit! A matektanárral tavaly nagyon csúnyán elbánt. Ugyanúgy elkésett, mint ma és a tanár persze rendesen leszidta, mire Sherlock odament a táblához, letörölte a felét és kijavította, mert el volt rontva! Képzeld el! Erre a tanár naná, hogy még jobban begurult és azt mondta, hogy most azonnal viszi Sherlockot az igazgatóhoz, mert szemtelenkedett. Mire Sherlock, tudod mit csinált?

- Bocsánatot kért?- kockáztatta meg John.

- Dehogy! Elkezdett arról beszélni, hogy a tanárnő meg az igazgató szeretők és a tanárnő azt várja, hogy a diri majd elveszi feleségül, de ez nem így lesz, mert igazából minden nőn átment a suliban. Látnod kellett volna a tanárt! Egy szót se bírt kinyögni, tiszta vörös lett a feje! Azóta magázza Sherlockot és egyáltalán nem törődik vele, hogy mit csinál órán.

- Wow!- John nem állhatta meg a történetet nevetés nélkül. Tökéletesen maga elé tudta képzelni a pudlihajú fiút, ahogy közönyös arccal sorolja a megalázóbbnál megalázóbb tényeket.

- És a többi tanár? Őket mivel égette le?

- Mindenkit mással. Állítólag tavaly év végén már össze is fogtak, hogy Sherlockot elküldjék az iskolából, de a diri nem hagyta.

- Miért?

- Van valami rokona, aki nagyon támogatja a sulit és kell a pénz.

A nap hátralévő részében John az összes ilyen jellegű pletykát végighallgatta. Mike jókedvűen mesélt Sherlock és a tanári kar összecsapásairól, arról, hogy a fiú hogyan döngöli földbe azokat a diákokat, akik nyilvánosan kigúnyolják ("Így derült ki, hogy George-nak nincs is barátnője, pedig azt mondta!") és hogy mi lett a sorsa azoknak, akik fizikai erőszakkal akarták térdre kényszeríteni. ("Az egyik fiúnak betört az orra, Sherlock meg csak állt ott zsebretett kézzel és nézte, ahogy ordít, nagyon ijesztő volt!")

Amikorra tehát délután hazaért, Johnban határozott kép alakult ki a fiúról: Valahonnan mindent tud (gondolatolvasó?), éltanuló, van egy gazdag rokona, a tanárok tartanak tőle, a diákok szintúgy és az lesz a legjobb, ha ő is távol marad ettől a furcsa szerzettől.

Amikor ezt a vacsoraasztalnál előadta, az apja egyetértett vele, az anyja viszont nem. Széttépkedett egy zsömlét és halkan arról beszélt, hogy szegény fiú milyen egyedül érezheti magát, és hogy valószínűleg csak nem tudja hogyan fejezze ki az érzéseit.

Ez szöget ütött John fejébe.

Mindig szuperhős akart lenni. Persze, egy idő után titkolnia kellett, hogy falja az ilyen képregényeket, de az álma nem változott. Ha felnőttként kellett elképzelnie magát, mindig egy dagadó izmú hőst látott, akit körülrajonganak a nők és akire példaképként tekintenek a gyerekek. 

És mit csinálnak a hősök? Segítenek azoknak, akiknek szükségük van rá. 

John mosolyogva aludt el. Másnap elcsente a nővére kis kézitükrét és becsempészte a saját tolltartójába. Így egész órán figyelhette benne a terem végében gubbasztó Sherlock alakját, anélkül, hogy bárki észrevette volna.

Figyelte, ahogy lapoz a könyvében, ahogy egy-egy résznél kissé szétnyílik a szája, és ahogy néha beletúr a továbbra is tragikusan álló hajába.

John azon kapta magát, hogy arra vágyik: Sherlock bárcsak felnézne, észrevenné a tükröt és elmosolyodna. Akkor talán barátok lehetnének.

Óra után John Sherlock nyomába eredt- nem törődve Mike meghökkenésével- és a lépcsőnél utol is érte. Azonban nem a gyorsaságának köszönhette, hogy fel tudott zárkózni a hosszúkat lépő fiúhoz, hanem, hogy Sherlock a lépcső korlátjának dőlve, zsebretett kézzel várakozott. A válláról lógó bőrtáskájának a súlya kissé elferdítette a tartását.

- Mit akarsz tőlem?- Sherlock szemei ellenségesen villantak meg. Ez annyira zavarba hozta Johnt, hogy hirtelen nem tudta mit mondjon. A lefekvés előtt elképzelt dialógusok egyike sem kezdődött így.

- Egész órán figyeltél engem- folytatta a fiú- Szóval ki vele, mit akarsz? Mycroft küldött? Mennyit kapsz? Biztos többet, mint az előzők, szóval jól jártál.

- Fogalmam sincs miről beszélsz, ki az a Mycroft, nem akarok semmi rosszat, oké?- hadarta el a váratlanul erőre kapó John, aki bár nem értett mindent, azt felfogta, hogy valamivel meggyanúsították és ettől dühös lett.

Sherlock arca mintha vörösödni kezdett volna, de olyan gyorsan fordította a cipője felé, hogy John nem tudta megállapítani tényleg így van-e.

Zavartan megvakarta a tarkóját és úgy döntött, hogy az egészet elölről kezdi.

- Izé.. bocs, oké? Csak meg akartam kérdezni, hogy tegnap honnan tudtad azt a.. tudod, a Cindys dolgot.

Fülig pirult, Sherlock pedig épp ezt a pillanatot választotta, hogy felnézzen. Gyanakodva méregette a vörös fejű fiút, de válaszolt.

- Mert a füzetedben belerajzoltad a kezdőbetűjét egy szívecskébe, ami egyébként elég ramatyul sikerült. Én meg gondoltam üdvözlésképp adok egy jótanácsot, nehogy hamis illúziókba ringasd magad.

- De van Cathy is az osztályban, ő is csinos. Honnan tudtad, hogy Cindyé a C?- kérdezte John némileg csalódottan. Ennél menőbb megoldásra számított. Mondjuk, hogy a fiú egy mutáns, félresikerült kísérlet vagy bűvészek gyereke, akinek a vérében valódi varázslattá vált mindaz, amit a szülei csak tettettek.  Ez így... túl szimpla volt.

- Cathy későn érő szépség. - A fiú megvonta a vállát- Nem csúnya de szüksége van még pár évre. Az olyan fiúknak, mint amilyen te vagy, ki kell szúrniuk a szemüket a szépséggel, a kihívó öltözködéssel, a sminkeléssel. Csak így tűnik fel nektek, ha valaki csinos.

- Ez nem igaz!- tiltakozott John és megbántottan ökölbe szorította a kezeit- Egyébként meg nem is ismersz, akkor hogy mondhatsz rólam véleményt? Nem szabad előítéletesnek lenni, neked semmi ilyesmit nem tanítottak a szüleid?

Sherlock fejével egy közeli, beszélgető csoport felé bólintott:

- Nézd csak meg őket. Előszeretettel pletykálnak rólam. Véleményt mondanak, pedig nem ismernek. És te, Watson, ugyanilyen vagy. Amikor idejöttél hozzám, már megvolt rólam a véleményed, Mike tömte tele a fejed, igaz? Milyen jogon oktatsz ki engem éppen te?

A szavai közt nem bujkált düh, még elfojtott sem, ez pedig ismét zavarba hozta Johnt. A felnőttes hideg távolságtartás, a kimértség és a diákhoz nem illő beszédmód együttes erővel húzta át vastag vonallal a "Hogyan barátkozzunk össze Sherlock Holmesszal?" című, csak képzeletben létező tervet.

A megzavarodott fiú csak ennyit bírt kinyögni:

- Ne hívj Watsonnak... John vagyok.

Sherlock mintha meglepődött volna, ez pedig visszaadta a pulóverét markolászó fiú önbizalmát.

- Van egy csokim. - Kínkeservesen magára erőltetett egy mosolyt- A fele a tiéd lehet. Mint egy békepipa, oké? - Majd még csendesen hozzátette- Szeretném, ha kibékülnénk.

Az volt az első alkalom, hogy Sherlock zavartan kezdett toporogni és láthatóan nem tudott mit mondani. Mindkettejüknek kínos és meglepő volt a helyzet, de talán épp ez jelentette az első lépést az összekovácsolódás felé.

Órák után leültek az udvar szürke gyepére és elfelezték a csokit. Szótlanul ették meg a saját adagjukat; úgy majszolták az édességet, mintha mérgezett lenne. Egy szót sem beszélgettek, de John rendkívül elégedett volt magával. Úgy érezte, sokkal közelebb jár ahhoz, hogy hős legyen. Hiszen önként szóba állt egy szerencsétlen, magányos fiúval, és még azt elviselte, hogy a többi diák ujjal mutogat rá.

Másnap reggelre már mindenki tudta, hogy a gimnázium új diákja, John Watson sajnálatos módon teljesen elvesztette az ép eszét.

Amikor a szőke, v-nyakú pólós, rúzsos Cindy meglátta a képet, ami a csokit falatozó fiúkról készült, hátradobta a haját és sajnálkozva megjegyezte:

- Kár érte. Rendes pasi volt.

*

John azon kapta magát, hogy egyre több és több időt tölt Sherlockkal. Megtudta, hogy a fiú koleszos, hogy az öltözködési stílusa nem szándékosan rendezetlen, hogy remekül lő, gyakran iszik kávét, néha elfelejt enni, szereti a kémiát, a matematikát, a fizikát és az olyan tárgyat, amin minden más diák rekordsebességgel alszik el.

Kiderült, hogy rengeteget olvas, főleg tudományos könyveket, képzi magát, hobbija az emberek megfigyelése, hogy nem gondolatolvasó csak nagyon jó következtető, hogy az egész játéknak, unaloműzőnek indult, de mostanra már néha a rendőrség is kikéri a véleményét.

Egy gyámolításra szoruló, rakat szerencsétlenséget várt, evolúciós zsákutcát, ehelyett kapott egy zsenit. Egy öntörvényű, arrogáns, bosszantó zsenit, akiben mégis volt valami megkapó. Ez pedig elbizonytalanította Johnt, aki lényegesen lecsökkent büszkeséggel járt suliba.

Nemcsak ő változott. Sherlocknak szokásává vált bejárni az összes órára, sőt. Nem a terem végében heveredett le a földre, hanem székre ült, mindig úgy helyezkedve, hogy alkalomadtán beszélgethessen Johnnal.

 Nem mintha az aktivitása megváltozott volna, továbbra is átolvasta az órákat, csak néha szólva közbe, de így, hogy ott ült a többi diák között, sokkal inkább a közösség tagjának tűnt, mint korábban. Amikor ezt meglátta az irodalom tanár, kétszer is elrontotta Samuel Beckett nevének írását, az életrajza közben pedig egyszer csak Kafkáét kezdte mondani. Sherlock javította ki, amiből újabb hibák származtak.

Sherlock egy reggel új bőrcipőkben vágott át az udvaron, kezében két pohár kávéval. Az egyik nyugodt sarokhoz sétált, ahova John már kényelmesen bevackolta magát, ráülve a pulóverére, és szó nélkül a kezébe nyomta az egyik kávét. John fáradtan felsóhajtott, miközben Sherlock is leterítette a földre a kabátját és kényelmesen elhelyezkedett rajta.

- Neked is jó reggelt!- eresztett meg egy elnéző mosolyt a kávét kortyoló, morcos fiú felé. Tekintete az új cipőkre tévedt- Hűha, ezek meg honnan vannak?

Sherlock torkából artikulálatlan morgás tört fel, ami lassan egy névvé állt össze.

- Mycroft.

- Ő vette neked?- próbálta John kiépíteni a történetet az ismerősen csengő név köré, miközben átnyújtott két szendvicset a barátjának. 

Ez volt az ő kimondatlan megállapodásuk: Sherlock hoz kávét, amire mostanában John is rászokott, ő pedig cserébe hoz otthonról szendvicseket. Valahogy megnyugtatta, ahogy a lehetetlen Sherlockot egy hétköznapi dolog, evés közben látta. "Mégsem mutáns"- győzködte magát ilyenkor.

- Igen. Pedig mondtam, hogy nem kell, inkább adja ide a pénzt, amit rá költene, töb  hasznát veszem, de nem. Az előzőt ráadásul ellopta.

John megvakarta az orrát és megkockáztatott egy mosolyt.

- Pedig jól néznek ki- mondta.

Hogy túlélje Sherlock lekezelő pillantását, gyorsan megkérdezte:

- Egyébként ki ez a Mycroft?

Nem tehetett róla: féltékeny lett. A gondolat, hogy valaki jobban odafigyel erre a magányos fiúra, hogy valaki jobb hős nála, kellemetlenül fojtogatta.

Sherlock gyanakodva méregette a salátával, paradicsommal és sonkával alaposan megpakolt szendvicset és csak úgy mellékesen odavetette:

- A bátyám.

John ezt hallva egyrészt megkönnyebbült, másrészt elborzadt. Megkönnyebbült, mert az, hogy egy idősebb testvér figyel a fiatalabbra szép, de nem hősies. És elborzadt, mert a tény, hogy Sherlockból kettő van, hogy létezhet még egy olyan ember (?), mint ő, alaposan fejbe vágta.

- Nem is tudtam, hogy van egy bátyád- motyogta bele a kávéjába, Sherlock pedig teletömte a száját a szendviccsel és nem válaszolt. John ebből arra következtetett, hogy a testvérek kapcsolata kilométerekre van az idillitől.

Így töltötték a reggeleiket az iskolaudvar egyik kis sarkában, ami ettől olyan legendássá vált, hogy mindenki messze elkerülte.

John rákényszerült, hogy naponta felülírja a Sherlockról alkotott véleményét.

Egy reggel például zuhogott az eső; mindenki a radiátorokhoz sietett szárítkozni, amint beért az iskolába. John is így tett: a teremhez ment, ráterítette a nedves pulóverét a fűtőtestre és csak úgy megszokásból kinézett az ablakon.

Úgy rohant le a lépcsőn, hogy csak egy hajszál választotta el a nyaktöréstől. Kirohant az udvarra, megragadta a kis sarkukban gubbasztó Sherlock karját és káromkodva berángatta az épületbe. Nem is tudta, hogy annyi csúnya szót ismer, amíg aznap nem használta őket.

- Idióta, hova tetted azt a híres eszed? Mi a büdös francért mentél ki ilyen időben?- támadt a fiúra.

Sherlock teljesen szétázott ruháiban álldogálva hátrasimította a fejére tapadt haját, amiből csavarni lehetett volna a vizet és átnyújtotta Johnnak a kabátja alá bújtatott kávét.

- Tessék.

John azon a reggelen minden ismerősétől ruhákat koldult, amiket a tulajdonosaik Sherlockon láthattak viszont. A nyurga fiú tett is egy megjegyzést arra, hogy John az apró mérete miatt nem tud neki ruhát kölcsönözni, de miután egy mogyorókrémes szendvics kis híján levitte a fejét, inkább csöndben maradt.

A kollégiumhoz vezető úthoz John a kezébe nyomott egy zöld esernyőt, mondván, hogy szerencsére neki kettő van és úriemberhez illőn elküldte a francba.

John másnap nem jött iskolába. Tüdőgyulladással feküdt otthon.

Sherlock meg is látogatta, hogy visszavigye neki az esernyőt. A fiú íróasztalán észrevette az esős reggelről származó kávéspoharat, de nem tette szóvá. Nem tudta hogyan tegye szóvá. Az egyetlen megjegyzés, ami eszébe jutott, nem volt túl hízelgő: az emberek szentimentális ostobaságaira vonatkozott.

Ezután John többször meghívta hozzájuk. Például, hogy "megkaptam dvd-n azt az új vígjátékot, gyere át, nézzük meg együtt" vagy "csak azért is végignézetem veled a Doctor Who? összes eddigi évadát" esetleg "muszáj megnézned a teleszkópomat" meg "hiába figyelem az ábrát, nem tudom összerakni azt a nyavalyás elefántot".

Mindig más volt az indok, Sherlock pedig mindig ment. Általában ugyanúgy végződött: Összegabalyodott végtagokkal feküdtek az ágyon, olvastak és közben beszélgettek. Vagy tévét néztek és közben beszélgettek ( meg popcornnal dobálták egymást). Sakkoztak, kártyáztak és beszélgettek. 

Rengeteget beszélgettek, de John utólag sosem tudta pontosan felidézni, hogy miről volt szó. Egy új felfedezésről vagy kriminalisztikáról? Csak azt tudta, hogy élvezte.

Egy alkalommal, amikor így, az ágyban fekve Sherlock épp egy elismert tudós egyik vitatott elméletét fejtegette a sorozatgyilkosok lélektanáról, John szórakozottan befúrta ujjait a göndör tincsek közé. 

Sherlock csak egy pillanatnyi szünetet tartott és nem vette észre John értetlen pirulását, aki nem tudta hova tenni a saját, váratlan mozdulatát. Azért biztos, ami biztos, otthagyta a kezét a fiú fején.

Az egyik éjszaka sms ébresztette.

A rendőrség megint megkeresett. Itt vagyok a házatok előtt- SH

John gondolkozás nélkül kapta magára a kabátját.

A helyszínen egy kibelezett hullát találtak. Sherlock rövid vizsgálódás után pontosan leírta a rendőröknek, hogy milyen a gyilkos.

John elgondolkozva figyelte brillírozó barátját, akinek arca a villódzó rendőrségi szirénák fényénél szokatlanul izgatottnak tűnt. A rendőrök itták minden szavát, ki elborzadva, ki őszinte csodálattal.

- Köszönöm, Mr. Holmes!- A rendőrfelügyelő kezet rázott Sherlockkal- Ez a rohadék nem fog többet ölni. A jelentésemben mindenképp megemlítem az ön kiemelkedő segítségét.

- Ugyan, hagyja csak. Tartsa meg a dicsőséget.

Amikor elszállították a hullát, John odaállt a barátja mellé, a válluk összeért, a fiú pedig megremegett. Összébb húzta magán a kabátot, pedig éppen hogy melege lett.

- Jössz máskor is?- Sherlock elszakította a tekintetét a rendőrökről és kíváncsian a barátjára nézett. Az habozás nélkül bólintott.

- Persze.

- Akkor jó.

- Fantasztikus voltál.

Ahogy John még közelebb simult a fiúhoz és felfedezte, hogy nemcsak, hogy nem húzódik el, de ő is közelebb jön, arra gondolt, hogy egy igazi hős asszisztensének lenni se rossz dolog.

- Nem iszunk egy kávét, mielőtt hazamész?

John tétován megszorította a fiú kisujját.

- Dehogynem.


Címkék: , , ,