Kísérleti (?) Sheriarty, azt vizsgálva, hogy mennyit érdemes az olvasó orrára kötni. Semennyit. Egyáltalán miért írok? Beckett bácsi cefetül zseniális.
Sherlock és Jim életet vernének ebbe a világba. Verhettek volna. A tanácsadó bűnöző nem engedi a detektívet vagy a detektív nem engedi a bűnözőt? Akárhogy is, megrekedtek.
Sherlock fejében pedig cseppfolyóssá válik a szilárd racionalitás.
"Valami csöpög a fejemben. Egy szív, egy szív van a fejemben."
Samuel Beckett: A játszma vége
A Heart In The Head
Amikor kisfiú volt, Sherlock egy életre megtanulta, hogy a halál nem egy liliom és parfümillatú nosztalgikus délután a temetőben, hanem egy vérszagú háború, amiben a győztes mindenkit lemészárol. Sosem beszélt fejfákhoz. Sem sírkövekhez. Nem próbált meg kapcsolatba lépni a halottakkal. Egyszerűen elfogadta a halált, mint egy bosszantó kikötést az élet egyenlete mellett, a megoldás nagyobb, mint nulla, de kisebb, mint az örökkévaló stb.
Így amikor a halála megjátszása után egy újabb ismeretlen táncolt az egyenletbe, eleinte nem figyelt rá. Nyomtatási hiba volt. Így nem jött ki a megoldás.
.-.-.-.-.-.-------...
Tikkasztóan forrón sütött a Nap Róma felett, olyan forrón, hogy Sherlock hűtött manzárdszobájának védelmében is az ingétől való gyors megszabadulást fontolgatta. Tincsei izzadt homlokára tapadtak, ő pedig épp az ellenállhatatlannak tűnő késztetés ellen harcolt, hogy a vaskos kémia könyvével legyezgesse magát.
Furcsa nap volt. Az új könyvével ütötte el az időt, amit Mycroft aznap reggel küldött utána "szigorúan csak kormányzati célokra használatos" postán, itt-ott ceruzával jelölve meg a helytelennek ítélt részeket, miközben a vizét iszogatta. De valami mégsem stimmelt.
Eltekintve John és a Baker Street fanyar városi illatának hiányától, úgy érezte, hogy valami nincs a helyén. Párszor azon kapta magát, hogy egy sort kétszer is el kell olvasnia, ha meg akarja érteni, pedig ez nem vallott rá.
Kellemetlenül édeskés rózsaillat áradt be az ablakon.
- Helloka.
Jim Moriarty állt a szoba ajtajában, a lepattogzott festékű fakeretnek támaszkodva, szokásos Westwood öltönyében, szálanként beállított fekete hajjal, zsebretett kezekkel. Lezseren bámulta a detektívet, aki csak egyetlen unott pillantásra méltatta.
- Nem tudtam mi hiányzik.
- Hízelegsz. - Jim lassú, ütemes lépésekkel sétált a nyitott ablakhoz és felült a párkányára, hosszú lábait kinyújtva a végtelenbe húzódó tetőre. Az enyhe szél megpróbálta összeborzolni a tincseit; nem járt sikerrel.
- Mondd.
- Mit?
- Amit szoktál.
- Megöltél- jelentette ki a mesterbűnöző és elmosolyodott- Megöltél, meg bizony. London hőse, John Watson hőse megölt. Most pedig itt sütkérezik és él. Issza a vizet és él. Olvas és él.
Sherlock lapozott egyet.
- Hát ez rendkívül érdekfeszítő, folytasd.
- Gúnyolódsz- állapította meg Jim. A detektív cinikusan elmosolyodott, de folytatta az olvasást.
- Magammal gúnyolódok- mondta- Tekintve, hogy halott vagy, én pedig csak ideképzellek. Valószínűleg a drog miatt. Vagy inkább fogjuk a Napra.
- Él.
- Jim Moriarty halott. Én pedig élek, igen.
- Tudod, szűzfiú, az az aprócska, nagyon - nagyon aprócska bibi ebben az egészben....- Jim az ujjaival mutatta, hogy mennyire aprócska az a nagyon- nagyon- ... hogy sokkal élőbb vagyok, mint te. Egy gondolatot nem tudsz megölni.
Sherlock elővett egy textilzsebkendőt, megjelölte vele, hogy hol tart és letette a könyvet a párkányra. Hátradőlt a székében- a háttámla kellemetlenül érintette a sebét, amit két nappal korábban szerzett Moriarty egykori bandájának az egyik volt fejesétől- és közönyösen intett Jimnek, hogy menjen oda.
Az ex tanácsadó bűnöző megengedett magának egy gúnyos vigyort, de szó nélkül engedelmeskedett. A rá jellemző kissé hanyag, ugyanakkor vitathatatlanul elegáns tartással állt meg a detektív széke előtt és látható kíváncsisággal várta a folytatást.
- Bizonyítsd be, hogy élőbb vagy, mint én. Hogy nem csak ideképzellek.
Jim kissé csalódottnak tűnt; a korábban izgatott vonásai unott formát öltöttek, de megvonta a vállát és előrenyújtotta a jobb kezét.
Sherlock lenézett a várakozó fehér bőrű végtagra; analizálta, kiforgatta, agyába véste a vonalakat, amik átszelik, azt az apró sebet a mutatóujj körömágyánál, a körmök erősségét...
Ő is előrenyújtotta a sajátját; a kézfogás hosszú volt, valóságos, tapintható és jövőtől bűzlött.
- Na? - Jim arcába kezdett visszatérni az életkedv- Elhiszed, hogy igazi vagyok? És élő?
Sherlock ismét kinyitotta a könyvét.
- Nem. Az agyam rekonstruálta az utolsó kézfogásunkat. Nem vagy itt, meghaltál- állapította meg szenvtelenül és folytatta az olvasást.
A hallucináció várt még egy kicsit. Nézte, ahogy Sherlock falja a sorokat, ahogy egy-egy oldal végére érve halkan lapoz, ahogy csámcsog a tényeken és néha megjegyzéseket fűz hozzájuk egy frissen hegyezett ceruzával.
Jim Moriarty, a néhai Jim Moriarty aztán megvonta a vállát és visszaült a párkányra.
- Megfognám még egyszer a kezed. Csak hogy tudjam, te se vagy hallucináció- jegyezte meg pár órával később. Sherlock nem válaszolt.
.-.-.-.-.-.--
Két hónappal később
Sherlock az órájára nézett- értelmetlen szokás, amit mostanában vett fel- pontosan tudta, hogy mennyit haladtak a mutatók, mióta legutóbb nézte. Egy divatosan lepukkant párizsi kávézó teraszán ült az egyik fekete asztalnál, szűk öltönyben.
Az informátor kerek egy percet késett, öt percnél tovább várni valakire az ő helyzetében pedig nem biztonságos, ezt Sherlock is tudta. Vetett egy hideg tekintetet a lassan felé araszoló pincérnő felé- nehogy eszébe jusson flörtölni vele- és úgy tett, mint aki belekortyol a kávéjába.
Csak egy gondolatnyi időre hunyta le a szemeit és mire kinyitotta őket, ő már ott is ült vele szemben, lezseren keresztbe tett lábakkal, széles napszemüvegben. Úgy tűnt épp napfürdőzik; fejét a szék támláján megtámasztva nézte az eget; bár Sherlock ebben nem volt biztos, elvégre a napszemüveg miatt nem látta a szemeit.
- Gondolkodtál már rajta, hogyha tényleg hallucináció vagyok, akkor miért én?- Jim hangja álmosan csengett- Miért nem John, a bátyád, Lestrade vagy Molly?
Sherlock nem méltatta válaszra; nem akarta felhívni magára a kávézó figyelmét azzal, hogy magában beszél.
- Nem tudod. Nem is vagy zseni- motyogta az egykori bűnöző és hosszan, elnyújtottan felsóhajtott- Egyszer majd megöregszel. Mindenki otthagy. John is. Gyerekei lesznek. Te meg ott fogsz ülni tök egyedül a foteledben és azon merengsz, hogy mi lett volna, ha nem halok meg. Akkor nem lennél egyedül. Ott lennénk egymásnak. Átalakítanánk a világot, kitépnénk a sarkaiból, izgalmasabbá tennénk, életet vernénk bele.
- Verhettünk volna bele. Ez a helyes kifejezés- felelte Sherlock majd lecsapta a pénzt az asztalra, felpattant és sietősen a kijárat felé vette az irányt. Utoljára visszanézve még látta, ahogy a bűn Napóleonja az asztalon áll, terpeszbe vetett lábakkal és szélesre tárt karokkal.
- Gondolkoztál már azon, hogy mi lehetett volna a világ, ha együtt nekiesünk? Gondolkoztál Sherlock?
A detektív futólépésben menekült a helyszínről, de Moriarty szavai kíméletlenül rohantak utána:
- Állandóan panaszkodsz, hogy az emberek nem gondolkoznak. Egyszer találsz valakit, aki igen és elpusztítod.
.-.-.-.-.-.--....--
Öt hónappal később
Sherlock a harmadik nikotintapaszt is ráragasztotta a bőrére és oldalra nézett; tudta kit talál maga mellett. Moriarty örvénylő szemei néztek vissza rá. A férfi hajába vakolatdarabok ragadtak, amiket Sherlock automatikusan mozduló kezével söpört ki onnan.
Jim elmosolyodott és rászorította fülét a detektív csuklójára.
- Igen, egy napon megtudod, mi az, úgy leszel, mint én, azzal a különbséggel, hogy neked nem lesz senkid, mivel nem könyörültél meg senkin, és senki sem lesz, aki megkönyörülhetne rajtad. *
Sherlock nem húzta el a kezét. A másik test élő lüktetése, mégha pusztán szemfényvesztés volt is, kellemesen hatott rá az olcsó szálloda (ezúttal nem divatosan) lepukkant szobájában. A csap kitartóan csöpögött, a papírvékony falakon túlról pedig behallatszott egy erőltetett nevetés.
- Vajon megérem, hogy egyszer el mered hinni a létezésemet?
- Meghaltál.
- Upsz, tényleg. Teljesen elfelejtettem.
A detektív száját fáradt kuncogás hagyta el.
Észrevette, hogy kezd elzsibbadni a keze, így leengedte, egyenesen Moriarty vállára. A mesterbűnöző mintha csak erre várt volna, mutatóujját végigsimította a hosszú, itt-ott vágásokkal tarkított karon, míg el nem ért vállig. Ott finoman továbbcsúszott, pár másodpercre megpihent a detektív pulzusánál, majd felvándorolt egészen a lassan szétváló ajkakig és vissza a nyakra... Ujjai satuként kulcsolódtak rá, de a detektív nem ellenkezett; beletörődő arccal kapkodott levegőért. Mintha nem is az élete forgott volna kockán.
- Megérte?- kérdezte Jim egészen közel simulva a férfihoz. A hangja épp úgy csuklott el, mint ott fenn akkor a tetőn, mintha homokot sodort volna az arcába a szél.
- Megérte megölnöd az egyetlent, aki felért hozzád?
Sherlock tudta, hogy el fog ájulni; a levegő egyre vékonyodott körülötte, az akaratereje már rég megcsappant, ő pedig csak feküdt ott és még csak meg sem próbált védekezni.
Jim oldotta meg a helyzetet; száját kiéhezve tapasztotta a detektívére, a csókja zsenialitás és megértés ízű volt, a nyelve lehetséges jövő után kutatva akadályozta meg, hogy Sherlock levegőt vegyen...
A detektív a saját zihálására eszmélt és a jobb karján végigfutó keskeny vérpatakra. Jimet sehol sem látta. A falnak támaszkodva nagy nehezen feltornázta magát; újabb vakolatdarabok hullottak a földre. Ugyanolyanok, amik Jim hajába is belegabalyodtak.
Sherlock végre elhitte, hogy a férfi él. Hiszen zseni volt, gondolkozott, amikor a többi ember nem, átalakította a világot, talán még az élet egyenletébe is belenyúlt, amíg ő nem figyelt. Lehet, hogy eltörölte az összes kikötést és nem maradt más, csak egy ismeretlen, amivel senki sem törődik.
Sherlock lenyomta a kilincset és kis híján kizuhant a folyosóra. A fiatal takarítófiú, aki épp a falon terpeszkedő egyik foltot tanulmányozta, meglepetten nézett az ajtókeretbe kapaszkodó férfira.
- Uram, rosszul van? Hívjam a mentőket?
- Nem... nem látott egy férfit? Fekete haj...hajú, az előbb jött ki innen.
A fiú furcsállva nézett rá.
- Rosszat álmodott? Egyik szobából se jött ki senki, amióta itt vagyok.
Sherlock beletúrt a hajába, kereste a racionalitás utolsó morzsáit. Észrevette, hogy összevérezte az ingét.
- Úgy húsz perce vagyok ezen a folyosórészen. Izé...- megvakarta a tarkóját-.. hozzak altatót vagy nyugtatót, uram? A gyógyszertár itt van egy sarokra.
Sherlock megcsóválta a fejét, mire az ütemesen lüktetni kezdett. A férfiban hirtelen felébredt a leküzdhetetlennek tűnő vágyakozás arra a fehér, puha kézre. Meg akarta fogni, hogy végre bebizonyíthassa magának: egyikük sem filléres képzelgés.
Behunyta a szemeit és hátravetette magát, egyenesen a semmibe.
* Az idézett részlet szintén Samuel Beckett drámájából van, A játszma végéből.
Címkék: sheriarty, sherlock
Older entries 