Emlékszem, amikor láblógatva ültem a megdöbbentően strapabíró éjjeliszekrényen és köhögtem a belélegzett hajlakk miatt. Mrs Moran oda se nézett, precíz műgonddal formálta a tincseit, dugta őket a fülei mögé vagy épp púpozta fel. Apró, gyászfekete hajtűket bújtatott a legújabb Vogue címlapfotója szerint megszerkesztett frizurájába, aztán a tükörben leellenőrizte az eredményt. Majd lepattintotta a bronzos rúzsa tetejét és a puha, krémszerű kozmetikumot négyszer is áthúzta az ajkain. Aztán megigazította s ruhája dekoltázsát, szemöldökráncolva elkente a korrektort a szeme alatt és megszólalt.

- Sebastian, az Isten szerelmére, hagyd már abba ezt az átkozott köhögést!

Emlékszem, amikor meggyújtatlan cigivel a számban feküdtem az ágyban és a csatornák között ugráltam, a távirányító gombjait nyomogatva. A fürdőszobaajtó nyitva, a tükör előtt duci nő, a haja zöld. Fekete szemceruzával kecsesíti a szeme alakját, aztán élénk rózsaszín szájfényt oszlat el az ajkain. A kifutott felesleget krémszínű körmös kisujjával törli le és megigazítja a trikója mellrészét.

- Jaj, ’Bastian, lécci mondj valamit. Olyan néma vagy, mint az aszfalt.

És felnevet. Ha még az engem szülő nő se becézett soha, akkor másnak miért hagynám, hogy betűket lopjon a francia szalon illatú nevemből? Meggyújtom a cigimet.

- Ne csukd be az ajtót. Nem árt, ha szellőzik egy kicsit a szoba.

Emlékszem, amikor Jim kibaszott tökéletes vagyok Moriarty állt az előtt a rohadt tükör előtt és a haját fésülte. A háta mögé álltam, mert kíváncsi voltam hogy néz ki a tükörképünk. Ha festmény lenne ez a reggeli pillanatkép ki tudja mennyi mindent magyaráznának bele: hogy a két férfi nem egymásban, hanem a tükörben akarja meglátni önmagát és ez a huszonegyedik század fatális hibája, meg hogy elhidegülés és tükör szindróma és modern nárcizmus meg elfajzott technológia és kétségbeesett kalimpálás a komfortizmus és a nihil között. Pedig az egész arról szólt, hogy betúródtam mögé, az ujjaimat a nadrágjába dugtam, ott is felejtettem őket, mint a fogsorom lenyomatát a nyakán, amikor le Sebbycicázott. Annak a reggelnek fahéj illata volt.

Emlékszem, amikor arra ébredtem, hogy a vérem átizzasztja a párnát, én pedig ebben a lucsokban tocsogok. Elvonszoltam magam a konyháig, hogy hideg vizet folyassak a fejemre.

Emlékszem, amikor a tél kellős közepén egy panelblokk tetején töltöttem az éjszakát. A főnök pamutzoknijával fényesítettem a gyönyörű fekete puskámat és a lábfejemen landoló szürke hópelyheket számolgattam.

Emlékszem, amikor egy nyakamhoz szorított pengére ébredtem.

Emlékszem, amikor egy vonaton tértem magamhoz a félálomból. Nem volt semmim és odakint már megint zuhogott az a kurva eső.

Nem emlékszem semmire. Jim Moriarty nem létezett a gazdag nők előtt. Nincsenek emlékeim. Töröltem őket, delete, lomtár, a parancsikon nincs többé. Beletúrok Sebby hajába és új múltakat gyártok magamnak. Hetente egyet.

- Hogyan tovább?

Sebby úgy tömi magába a sonkás-tojást, mintha legalábbis kaviárt enne. Nem, ez egy rossz hasonlat, a kaviárt nem tömjük, a kaviárt elégedetten csipegetjük szipogással kísérve.

Én ellenben…  valahogy nincs kedvem ezt a zsírban tocsogó trutymót bevenni a számba. Oké, sok békát lenyeltem már de csak ha biztos voltam benne, hogy nem kapok ételmérgezést. Ezt a csúszós-folyós szemetet elnézve viszont; hát teljesen biztos vagyok benne, hogy ezzel engem kínozni is lehetne. Zéró esztétikai érték, zéró íz (bár még nem kóstoltam), semmi. És van, aki ezt megeszi…és túléli.

- Ha így bámulod, előbb-utóbb ő nyel le téged- jegyzi meg Sebby leplezetlen szemtelenséggel én meg elé csúsztatom az érintetlen „reggelimet”.

- Luxus kaja vagyok, megfizethetetlen.

- Ehetetlen. Minden luxus ehetetlen és használhatatlan, híján minden gyakorlatiasságnak.

- Mintha nem egy olyan családból jöttél volna, ahol még a macskaalom is pénzből van.

- Hogyan tovább?- ismétli meg a kérdést, gyorsan arrébb pöckölve a család témát.

Hátradőlök a kényelmetlen széken és felmérem a lepukkant vendéglőt. Az egész olyan kínosan amerikai pedig hát elvileg Angliában vagyunk. Kockás terítők takarják el az asztalokba maródott kismilió pohár és zsírnyomot, a levegőben olcsó cigarettaszag a bejárat mellé kiszögezett „Dohányozni tilos!” felirat ellenére is. A fiatal, szőke pincérnő minden bizonnyal színésznő akar lenni, Marylin Monroe a példaképe, tűsarkúja van, plasztikázott melle, égővörös rúzsa (senki nem mondja meg neki, hogy ez az árnyalat olyan előnytelen, mintha én nadrágtartót hordanék) és apró, automatából vett gyűrűje az ujján. Unalmas.

A mellettünk lévő asztalnál vékony ötvenes férfi, rákos, kopaszodik, remegnek a kezei, bizalmatlan szemcikázás, talán még paranoiás is, remek, önsegítő csoportokba jár, de ezek csak ártanak neki. Általában ha A segíteni akar B-nek, észrevétlenül elkezdi fonni az akasztófakötelét.

Mögöttünk végzős egyetemista lány, percenként kifújja az orrát, a körmeiről lepattogzott a neonnarancssárga körömlakk, a haja zsíros, a cipője olcsó, a sálja viszont drága. Az a fajta lány, akit mintha már láttunk volna valahol… „nem szerepeltél egy reklámban? Nem modellkedtél? Akkor biztos az utcán láttalak.” Egyszerűen nem tudjuk megmondani hol. Megsúgom: sehol.

- Tőkét gyűjtünk.

- Mennyit?

- Sokat.

- És mit csinálunk vele?

- Kifordítjuk a világot a helyéről. Felégetjük, elpusztítjuk. Romokból lehet a legjobban építkezni, hullákból készül a legjobb alap. Sose tanultál építészetet?

Leteszi a villát. Ez nála olyasmi lehet, mint másoknál a „ fogd meg a pénztárcámat, édesem, amíg én szétverem ezt a barmot”.

- Azt hogy akarod csinálni?

- Tudod mit imádok Angliában?- kérdezem, ő meg csóválja a fejét nagy bőszen, mint egy tudáséhes kiskölyök - Azt, hogy olyan, mint egy darab gyurma. Csak arra vár, hogy valaki megformázza. Sőt, az egész világ ilyen. De engem mindig idegesített, hogy az orosz maffiát az égig magasztalják, az angolt pedig nem. Ideje felturbózni kicsit az alvilágunkat, nem? Ne arról szóljon, hogy egy csésze tea mellett alkudoznak fegyverekre vagy eltartott kisujjal szürcsölik a whyskit. Életet akarok verni beléjük, ez pedig csak úgy lehetséges, ha mindenüket elveszem. Halálosan unatkozom. Még soha nem tartott tovább semmi szórakoztató egy napnál. Ez viszont, ez az újjászületett maffia önmaga katalizátora lenne, érted?

Látom rajta, hogy érti,ó de még mennyire. Az adrenalin hiányos tigris megnyalja a száját. Érti, hogyha káoszba borítjuk az alvilágot, az minimum örökre szóló szórakozás, annyit veszünk belőle, amennyit akarunk. Habzsolhatjuk akárhogyan, sosem fogy el. Bemutathatunk az unalomnak, bemutathatunk az időnek, végre történhet valami.

- Egyedül kezdtem el- folytatom- De veled lényegesen érdekesebb és hatékonyabb lehetek. Az angol alvilág összes fejesét tönkretesszük.

- Valaki nagyot álmodik….

- A tegnapi sárkányost a maffia meg akarta szerezni az informátorának.

- Még megszerezheti, nem?- Összevonja a szemöldökét, zavarja a bizonytalanság és a megérzés, hogy mennyivel többet tudok, mint ő. Nem szereti, ha fölékerekednek, ha a megszelídítésével próbálkoznak, Tracy mégis hogy a francba szülhetett egy ilyen pasit?

- Nem. A mai reggelijét nyolc óra tizenöt perckor fogyasztja el a lakása melletti vendéglőben, mint minden hétköznapon. A pincérnő tartozik nekem egy kis szívességgel, persze abban az esetben, ha tényleg szereti a kisfiát, úgyhogy az e..

Az ajtó úgy nyílik ki, mintha egy szélvihar lökte volna be. Jim csibészes mosollyal lenyeli a mondat végét, ennek pedig minden bizonnyal a pulthoz siető léptek tulajdonosa lehet az oka. Óvatosan átnézek a vállam felett, hogy szemügyre vegyem a belépőt. Nem szoktam meglepődni. A meglepetés sebezhetővé tesz és gyengének tüntet fel az emberek előtt. Ennek ellenére az állam kicsit lejjebb esik (tudom, hogy ennél többet soha senkinek se fogok bevallani) a szemöldököm pedig feljebb vándorol, amikor meglátom az öltönyös férfit. A haja lenyalt, az arca borostás, felemás zoknit visel és egy sárkánymintás tetoválás lóg ki az inge alól. Visszakapom a fejem és bár el tudom képzelni, hogy milyen röhejesen nézhetek ki, azért rámeredek a főnökre, ahogy azt az illendőség megkívánja.
Farkasvigyorra görbülő szája elé emeli a mutatóujját, nem mintha nem terveztem volna totál kussban maradni.

- Először a kávémat, legyen szíves…

- Máris. Hosszú napja volt tegnap? Két cukrot?

- El sem tudja képzelni… köszönöm, igen.

- Remélem ma már jobb lesz. Én is annyit güriztem egész héten.

- Én is. Mondogatom magamnak, hogy meg kellene állni néha, de a munka…. isteni ez a kávé, komolyan. London legjobbja.

- Palacsintát?

- Igen, kérek. Vaníliásat, ha lehe…

Aztán egy súlyos test tompa puffanása és hangos csörrenés, ahogy az órája összecsókolózik a padlóval. A vendéglő, ami eddig határozott félálomban hortyogott, most egy csapásra magához tér.

A főnök mögött ülő helyes lány azonnal felpattan, a pasi először még hisztizik pár másodpercet. A pincérnő egy gyilkos gyorsaságával kapkodja bele a kávéscsésze szilánkokat egy elnyűtt konyharuhába, majd – a gondolom- előre odakészített szivaccsal feltörli a kávé maradékát. Csak utána kezd sopánkodni.

- Hívjuk a mentőt…

- Meghalt?

- Nem találom a pulzusát…

A hulla mellett térdeplő két nőhöz hamarosan csatlakozik a pasi is és ügyetlen tanácstalansággal tapogatja az élettelen test csuklóját. Jim biccent, felállunk, aztán otthagyjuk a vendéglőt anélkül, hogy bárki is ránk figyelne.

- A halál a legnagyobb díva- jegyzi meg Jim, ahogy immár elvegyülve az utcán bóklászó tömegben, megigazítja a nyakkendőjét- Nem tűri el, hogy valaki más uralja a színpadot, amikor ő a jelenet hőse.

Mond még valami mást is, de az már nem jut el az agyamig. Az viszont igen, hogy ez a pasi egy zseni. Utolsó gazember persze, de lángész is, őrült, akinél kétpercnyi normalitást tízperces őrjöngés követ. Nem találom a gátlásait.

Embereket vesz, ad el, öl, kínoz, zsarol, pusztít, tapos le. Én is csak ilyen vagyok, eszköz. Tudja mire van szükségem és megadja. Pók. Egy hízott, emberevő pók.

- Szerinted?- kérdezi és előveszi a telefonját. Csak az a gáz, hogy nem tudom mi volt a kérdés.

- Jah.

Azt gondolom, hogy még soha senkit nem akartam ennyire megdugni. Mármint megölni, persze, megölni. Hirtelen nem tudom honnan ilyen rohadt ismerősek a mozdulatai és a pózai. A jelleme. A szemei. Aztán rájövök. Atyaég, hogy mennyire röhejesen suttyó tudok lenni! Amikor tini voltam, épp így képzeltem el Istent.

Szóval volt az a pillanat sacc per kábé négy hónappal a találkozásunk után, amikor Tigris átnyújtotta nekem a pisztolyát, mert fogadtunk, hogy semmit se tudok eltalálni. Szilánkokra robbantottam a körtesárga lámpát meg a bukós ablak üvegét, de nem ez a lényeg. Sebby elkezdett nevetni. Jó, talán kicsit részeg volt. Jó, talán nem vette elég komolyan, amikor közöltem vele, hogy bele fogom fojtani a vécébe, ha le mer részegedni. Jó, talán nem is gondoltam annyira komolyan. Dehogynem.

A lényeg az, hogy nevetett, én meg mindenféle hosszas célzások nélkül beleküldtem egy helyes kis golyót a bal combjába. Abbahagyta a nevetést, de nem ordított, nem káromkodott. Összeszorította a fogait. A golyó nyoma még ma is ott van a lábán. Csinos barna tintapaca, szétfolyt szó egy pergamenen. Aláírás egy molyette szerződés alján.

- És? Miről fog szólni a könyved?

Meg lapoz egyet a Háború és békében. Az oldal alján virító 127-es nem árulkodik éppen nagy teljesítményről, főleg hogyha hozzávesszük, hogy ennek fele a francia dumák fordítása. Ő viszont elégedettnek tűnik, ahogy elfekszik az ágyon. Szerény személyem a kis dohányzóasztalnál ül, székre feltett lábbal és biztonságos távolból figyeli a kis Meget.

- Egy romantikus sztori lesz két hasonló ember egymásra találásáról- jelentem ki mosolyogva. Meg szemei felcsillannak- ez az egyik olyan téma, ami a leginkább foglalkoztatja. A nagy szerelem.

Nem akarok könyvet írni. Oldalakon keresztül hazugságokat firkálni olyan embereknek, akik hazugságokat akarnak hallani. Mintha kiszolgálnám őket, gond nélkül simulva a direkt nekem készített öntőformába. Persze történeteket szívesen mesélek, de írni…

- Amikor kicsi voltam apa is írni akart egy könyvet. Krimit.

Meg ismét lapoz pedig kizárt, hogy végigolvasta volna az oldalt. Ahogy őt ismerem, csak a párbeszédeken futott át, hiszen „ami nem derül ki a párbeszédekből, az nem is fontos”.

- És? Írt végül?

Sebby különösen jól bírta a strapát, nem okozott csalódást. A zsarolás része hibátlan volt, tíz pontból tíz, plusz egy a külseje miatt, a hulla elrejtésénél se habozott, a kocsi szétszerelésekor is gyors volt, a modora viszont nem engedi, hogy első osztályú besorolást kapjon.

- Dehogy. Nagyon sokat kellett dolgoznia, nem ért rá. Azért még szeretem.

Persze, hogy szereted, a szereteted soha nem a teljesítménytől függött. Az ösztöneid után baktatsz és hozzásimulsz minden szimpatikus emberhez. Bizonyos szempontból irigylendő a gyermeki naivságod, csak épp nem az én stílusom.

Sebby az én stílusom, a göröngyös modortalansága, ahogy félvállról veszi az emberi életet és nem komplikál túl semmit. Egy húr, amit addig feszítek, ameddig akarom. Bár az nem esett jól, hogy ott kellett hagynom az utcán, de hát mit csináljak? Ha egyszer randevúm van Meggel. Egyelőre még másokhoz kell igazodnom. Úgy nézett ki, mint egy esőbe dobott kiscica, amikor mondtam, hogy majd hívom. Telepumpáltam adrenalinnal, aztán meg lógva hagytam.

- Képzeld, Mia megígérte, hogy holnap bemutat valami überstílusos nőnek.

Meg ismét felnéz a könyvből, amit már komolyan sajnálni kezdek, amiért így ignorálják. Jaj, Tolsztoj, lettél volna inkább világklasszis bűnöző, akkor talán még ma is jobban figyelnének rád.

A kis Meg lustán kinyújtózik, aztán mint egy ölelésrohamra szomjazó tini, beleül az ölembe, hozzám bújik fejét a vállamra hajtva, a lábait meg valahogy (tényleg, hogy a francba?) behajtogatja az enyéim közé. (Minden tiszteletem az övé, hogy képes ilyen kicsavart helyzetben levegőt venni.) Már csak megszokásból is a nyaka mellé teszem a kezem; vajon ráébred-e valaha, hogy milyen könnyen megfojthatnám, ha ráunnék?

- Mia azt is mondta, hogy tündéri az egész nő. Persze, beképzelt liba meg minden, de tisztára olyan, mint a nagyvilági nők azokon a régi, fekete-fehér fotókon, tudod.

- Azzal a hegyes orral meg a magasra emelt fejjel?

- Jaja.- Meg apró fogai közé szorítja a nyakláncán billegő apró, fecske alakú medaliont- Akiknek szőrme van a vállukon, meg öv ott a… ott a, nem a derekuknál, hanem egy icirivel feljebb. Meg olyan sötét hajuk volt. És ódákat meg mindenféle ilyet írtak hozzájuk és azt mondták, hogy gesztenyeszín hajuk volt meg hattyúnyakuk, a képeken meg úgy néztek ki, mint a bányarémek.

Megereszt egy bizonytalan kuncogást; hát innen fúj a szél. Nem tudnám megmondani volt-e olyan idő, amikor Meg hamarabb ébredt rá, hogy mit akar, mint én. Valószínűleg nem, legalábbis a találkozásunk után biztosan nem. Begörbíti a lábujjait, aztán a nyaklánca helyett az egyik tincsét kezdi rágcsálni: hiába, nem véletlenül kapok tőle pénzt.

Picit előredöntöm, hogy újrainduljon a vérkeringés a lábamban (mármint, hogy romantikusabb legyen a helyzetünk), aztán megbököm a nyakát az orrommal (három másodperc), kétszer megcsókolom az egyre gyorsabban lüktető eret (így közvetlenül bizonyosodhatok meg az egyre növekvő pulzusszámról) és persze elsuttogom azt a pár szóból álló mondatot, amire szüksége van.

- Te biztos szebb vagy, mint az a liba.

Az átlagos embereknek olyan szédítően kevés kell a totális boldogsághoz. Mintha kutyák lennének: csak legyen mit enni, hol aludni, meg kell valaki, teljesen mindegy, hogy ki, akit lehet szolgálni és az máris a nagybetűs boldogság.

- Csak viccelsz, tudom, ne hülyülj!

Meg belekapaszkodik a nyakamba, az előretörő könnycseppjeit az ingembe törli a céda, teljes testsúlyával rám dől és ahogy egy utolsó pillanatban elnyomott sóhajjal felemelem az összes szilikonnal, műhajjal meg műbőrrel együtt azért nem olyan pehelykönnyű testét (bár a karcsúsítás céljából kivett bordák azért vettek le a súlyból), eszembe jut, hogy talán nem is kellene megmozdulnom. Az agyonplasztikázott hercegnő meg a pénzért kuncsorgó lovag esete, aki legszívesebben egy lepukkant Moran fiúval járná az utcákat.

Lassan leengedem a takarók közé és premier plánban belemosolygok az arcába, hogy ne lássa az unalmamat.

- Azt hiszed kihasználsz valakit, pedig az a valaki használ ki téged.

- Mit mondtál Jim?

- Azt, hogy te vagy a leggyönyörűbb nő a világon.

Nem szoktam hallucinálni, az túl nagy luxus egy olyan embernek, aki másodpercről másodpercre rögzíti a ráömlő sokezernyi adatot, hogy tudja majd mi vesz a semmibe. De mielőtt a lehető legfinomabban megcsókolnám a javíthatatlanul romantikus Meget (ahelyett, hogy megfojtanám) az ablaknál mintha a cigiző Sebbyt látnám. Nem baj, egyszer még az is eljön. Egyelőre ezzel a nővel kell elhitetnem, hogy ér annyit, mint bárki más.


Mrs Moran az összes körmét a karomba mélyesztette, ahogy azt ecsetelte, hogy mennyire fontos vagyok neki. A filmeg meg a könyvek egyfeszt arról szólnak, hogy valaki azért tér rossz útra, mert senki se szereti, de ez hülyeség. Engem szerettek a szüleim, ahogy az antik kínai porcelánvázájukat meg a márkás, dúsvörös kanapéjukat. A dolog nem ott romlik el, hogy magasról teszünk a másikra, hanem ott, hogy kimondjuk: szeretlek. Irigykedj, Jung és Nietzsche, új filozófus a láthatáron. De komolyan. Ennél jobban nem lehet kicseszni valakivel.

Hány éves voltam? Asszem tizenhét. Jah, vettem is egy fekete baseballsapkát valahol, amire egy nagy, fehér tizenhetest nyomtak. Atyaég, de hülyén nézett ki, Alec állandóan röhögött rajta, most már értem miért.

Fél évvel volt fiatalabb nálam és mindenki csak prince-nek becézte a nemesi arccsontja, a szőke, göndör haja (ami totál olyan volt, mintha szálanként menekült volna egy impresszionista festményről) és „égkék” szemei miatt. Nem tudom, hogy a lányok, akik illegették magukat előtte hányszor néztek fel az égre, de hogy Alec szemei nem égkékek voltak, az fix. Világítottak persze, mint két reflektor, szex közben meg mintha sötétkéket kevertek volna beléjük, de az nagyon messze volt az égtől.

Már nem is tudom hogy kerültünk először egymás mellé. Valószínűleg ő siklott az oldalamhoz, amikor rájött, hogy a cápafejemmel príma lázadónak tűnhet. Állandóan rebellis akart lenni: a cipőfűzői szabadon siklottak utána, csoda, hogy nem esett pofára bennük, az inge felső kitudja hány gombja leszakítva (na jó, egyért én vagyok a felelős), a nyakkendője meg mintha egy felhúzhatós játék indító madzagja lett volna; ide-oda lógott, csak úgy nem állt, ahogy előírták. Tulajdonosa állandóan ’Bastiannak hívott, én meg állandóan behúztam neki ezért.

Három napja ömlött már az eső, amikor a fekete esernyőm alatt, amit határozottan kisajátított, hozzám préselődve a hideg víz elől, megcsókolt. Minden átmenet nélkül. Az egyik pillanatban arról beszéltünk, hogy el kéne menni Afrikába, a másikban pedig már a kezében tartja a nyakkendőmet, szorosan tartja a fejemet, a nyelve pedig teljesen összegabalyodik az enyémmel.

Mindent így csinált: határozottan, szorosan, precízen. Részben emiatt nem lett belőle soha igazi lázadó. Belegondolva, az volt a legfurcsább, hogy nem akadtam fenn rajta, mármint nem kezdtem el tátogni, hogy „hé, te, most komoly lesmároltál? Vagyis, szóval tegnap együtt néztük a kosármeccset és mindketten pasik vagyunk, szóval ez nem épp így van megírva a szüleink által elképzelt jövőnkben. Magánsuli, a fiam buzi lesz, egyetem” Hanem csak ennyit tudtam kinyögni, amikor volt szíves lekászálódni rólam és rám bámulni azokkal a nagy szemeivel:

- Aham. Menjünk Afrikába.

Mindkettőnknek volt barátnője, de ha megdöglök se jut eszembe a nevük. Valahogy nem nagyon gondoltunk rájuk, amikor Alec szobájában max hangerővel benyomtuk az épp aktuális meccset és egymásnak estünk. Mindkettőnknek szép jövőt jósoltak, jóravaló, kedves kölykök voltunk, akik nem mellesleg az ágyban értették meg egymást a legjobban. Ilyenkor egy rövid időre megint állatok lettünk; engedtünk a legalapvetőbb ösztöneinknek, egymás húsába mélyesztettük a fogainkat meg a körmeinket, a barna takarón csinos vérfoltok sorakoztak és kíméletlenül birkóztunk, hogy a másik fölé kerekedjünk. Amikor meg vége volt, berekedve, teli szájjal röhögtünk a felnőtteken, akik mindig magukhoz vonnak minket, az arcunkhoz tapasztják az ajkukat és mókuskámnak, szívecskémnek szólítanak, azt ismételgetve, hogy ilyen példás fiatalemberek kellenek az államnak.

A kurva életbe is, nem hiszem el, hogy soha senkinek se tűnt fel az egetverő tájékozatlanságunk a sportokban az állandó meccsnézések ellenére. Azt mondtuk rohadjanak meg a pénzükkel, az államukkal meg az üres dicséretükkel együtt. A kis világukkal együtt, ami arra kényszeríti őket, hogyha a falnak támaszkodva belefogsz „Tudod, van az a lány…” úgy válaszoljanak „ A kacérpiros vagy a hullazöld sálamat tegyem fel?”. És ha megkérdezed, hogy szerintük mennyit érsz, a nyakadba vetik magukat, az arcodat csipkedik, mert „te vagy a világ legcukibb, legokosabb, legmenőbb kissráca”. És te ilyenkor nem tehetsz mást, mint hogy csendben maradsz, mert tudod, hogy hazudnak, ez nem igaz, ez nem lehet igaz, mert te csak egy kiskamasz vagy, aki reggelente az arckifejezéseit vizsgálja a tükörben és délután megpróbálod elpusztítani azt az alattad fekvő, ziháló másikat úgy, hogy közben beleolvadsz.

Alec volt a legőszintébb ember a világon, aztán elköltözött Párizsba. Amikor küldött egy képeslapot az Eiffel-toronyról, tudtam, hogy feladta a harcot a gyáva. AS közösség megint győzelmet aratott az örök lúzer egyén felett. Zsír.

Az a gyűrött szélű papírdarab felért egy vállvonással: „nincs mit tenni ’Bastian, vár ránk a fényes jövőnk”. Hogy rohadnál meg te álszent, képmutató állat!

Vele ittam az első sörömet, az ő érintése volt az első, amit körömkefével kapartam le a bőrömről. Ő volt az első, aki úgy hagyott itt, hogy nem hangsúlyozta a szeretetét.

- Sebastian!

Egy hótündérnek öltözött pink nyúl fogja elrágcsálni a fejedet, ha nem fogod be.

- Sebby!

Pont úgy fogsz kinézni, mint az ipszilon.

- Cicc!

Olyan ciccet adok neked, hogy a maradványaid elférnek egy teáskanálban.

- Bébi, ha nem jössz vissza álomországból, meg foglak erőszakolni aztán az egészet rákenem a jetire.

Kényszerítem a teli sörösüveg nehézségű szemhéjaimat, hogy nyíljanak fel, ha már valaki van olyan kedves és az arcomat bökdösve felébreszt. Ahogy lassan magamhoz térek és látok mást is, mint tökfekete sötétséget, például Moriarty arca is előjön a semmiből. Mellettem guggol, le nem ülne, nehogy rátapadjon egy porszem a méregdrága nadrágjára és úgy mosolyog, mintha mindent tudna rólam. Ha jobban belegondolok ez nem is lenne akkora meglepetés.

- Helló főnök, mizujs?

- Csak a szokásos. Hívlak, nem veszed fel. Ide jövök, itt fekszel elterülve, mint akit megmérgeztek. – Megrándul a szája sarka- Nem is csodálkoztam volna a reggeli után.

- Ne kritizáld az ehető kaját, au! – Megpróbálok felülni, de elég gyorsan rájövök, hogy a hátam és a kemény padló örihari, sosebari állapotban vannak, úgyhogy inkább feladom és visszadőlök.

- Hány óra van?- Mindenhol sötét, tiszta sötét.

- Fél kilenc múlt egy perccel.

- Nem igaz, hogy ennyit aludtam.

- Az nem igaz, hogy élsz ennyi alvás után.

- Nem szoktam átaludni egy egész napot, basszus.

- Biztos a kényelmes fekhely.

- Jah, per.. menja… A telefoncsörgésre meg mindig felkelek. Tuti nem hívtál.

- De bizony hogy. Kétszer is.

- Hazugság. – Új erőre kapok, felülök és előkotrom a telefonomat a zsebemből. Tényleg van két nem fogadott hívásom ugyanarról a számról, bassza meg.

- Látod?- Jim szemöldökei győzelmi táncot járnak.

- Ügyvédet kérek. Vagy kórboncnokot. A vérmérsékletedtől függ.

- Egyelőre egyikből se kapsz.

Egyszer úgyis rájövök hogy képes a kezét úgy a combom belső felére helyezni, hogy közben meg se mozdul.

- Kelj fel, Csipkerózsika és eressz egy tárat a boszorkányba! Munka van.

Felpattan, mintha rugók lennének a lába helyett, én meg önkéntelenül mozdulok vele. Csak míg az ő mozdulatsora elegáns, az enyém egy almaborral telített medvéjére hajaz. Félvakon botorkálok utána, kifelé a boltból, a taxi persze a járda mellett. Kidörzsölöm az álom egy részét a szememből, az esti hideg meg kisöpri a többit és még pont vagyok annyira észnél, hogy tessék-lássék alapon bezárjam az ajtót. Nem mintha bárkit is érdekelne egy bezárt az ajtó. Nem mintha bárkit is érdekelne, hogy ez egy bolt és nem a vandalizmus ringyója.

Beszállok a taxiba, baromi jó meleg van, Jim már bent ül és engem figyel, a szemei meg épp úgy csillognak, mintha vetkőztetne. Csak azért is lehúzom az ablakot és csak azért is rágyújtok és azt játszom, hogy nem érzem a fagyhalált. A ciginek persze ilyenkor nincs igazi íze.

- Meg se kérdezed, hogy mi lesz a dolgod?- Jim csalódottnak tűnik. Remek, van értelme a gyerekes dacnak.

- Előbb- utóbb úgyis elmondod.

- Nem kell mást tenned, mint Jim Moriartyvá válnod úgy kábé…- rápillant a telefonjára- .. két perc múlva.

- Nincs az az isten.

- Na, durcizz máskor, most pedig legyél jó fiú. – Moriarty váratlan ügyességgel gombolja be a két felső gombomat, valószínűleg a jobb benyomás érdekében, az azonban tagadhatatlan tény, hogy ehhez a művelethez nem kellene végigtaperolnia a mellkasomat. Megjegyzés: az apró gombokkal órákat tudok szenvedni, ő viszont meglepően gyakorlott, nyilván a selyemfiú lét teszi. Megjegyzés kettő: nem panaszkodnék, ha a kézügyességét nem az ingem be, hanem kigombolására használná, így értelemszerűen nem létezne az első megjegyzés. Megjegyzés három: még mindig heteronak tartom magam. Koncentrációhiány, az az én bajom.

Nagyot nyel, mindig itt a határ. Már- már szinte unalmas, ahogy megadják magukat. Amatőrök, akik még a tiltótáblával definiálják a bűnt.

Ernestnek hívták ezt az ilyet és egy jól menő vállalat helyettes igazgatója volt. Be akarták vonni egy kis drogbizniszbe, bele is ment. Aztán figyelmeztetés nélkül kilépett. Azért nem ölték meg, mert épp unatkoztak. Huszonnégy óra alatt elvették mindenét. A nagyobb tételeket egy fejes húzta le róla, a kisebbeket a környező semmi kis bűnözők. Egy revolvere maradt, amivel főbe lőtte magát.

Első tanulság: ha megszelídítesz egy tigrist, semmivel se lesz különb, mint egy hízott, lusta macska. Szóval ne szelídítsd meg. Második tanulság: próbáld megszelídíteni. Nincs annál jobb, mint amikor újra meg újra beléd harap. Vagy végighúzza a körmeit a nyakadon és a mellkasodon és hallod, hogy egy inggombod a földön landol, aztán egy másik is és ezt ki fogom veled fizettetni, ha végeztünk.

A nők ágyában elvárják, hogy állandóan adjak, ők pedig pénzzel fizetnek. De Sebby bnem ilyen; p letámad, megpróbál maga alá gyűrni és nem érdekli, hogy mit adok. Visszakézből pofon vágom, aztán jó mélyen beleharapok a csuklójába, hogy nyoma maradjon, ő meg nekilök a falnak és a könyökét két bordám közé nyomja.

Ez nem szeretkezés. Nem „jaj, Jimmy, úgy szeretlek”, amit állandóan kapok, hanem színtiszta harc. Pont, amit elvárok attól, akivel lángokba fogom fojtani az unalmamat. Hozzám préselődik és leszorítja a karjaimat, ellenkezést akar, de nem tűri, a fogaival tör utat magának, a ruhák szükséges akadályok. Valahol megint állatok leszünk, mert a fenébe is az unalmas civilizációval.

Valahonnan folyik a vér, de nem tudom, hogy a nyakamból vagy a csuklómból, csak azt tudom, hogy a nyelvével eltünteti a vércseppeket, a szemei pedig tényleg tigrisszemek, izzanak a sötétben, egy pillanatra sem néznek félre és ott van bennük az a lángoló őrület, amivel elpusztítjuk az unalmat.

Megragadom a haját.

- Jól van, Tigris, elégede..

Nem ad időt a befejezésre, ugrik és támad. Mintha még a csíkjait is látnám.

- Emlékszel az elsőre?

- Jaj, Sebby, most unalmas vagy. A múltidézés a…

- Kuss, most én beszélek.

Cigizni akarok, most. Baromira nem így lesz vége, nem engedem. A főnök rám néz és elvigyorodik. Úgy vigyorodik el.

- Akkor mesélj szépen. Belenéztél a szemembe és tudtad, hogy én vagyok az igazi, esküvői harangok szóltak és…

- Kuss! – Legszívesebben felpofoznám, de valami megállít. A szánalom? Szánom Jim Moriartyt? Atyaég! Hol a kurva életben van ilyenkor a pisztolyom? Ja, persze… használhatatlan lett, úgyhogy hozzávágtam a… Francba!

- Jobb, ha sietsz, Tigris, mindjárt itt lesznek.

- Utállak, a Pokolban fogsz rohadni. Én mit csináljak bassza meg?

Kuncog. Szorítja a karját és kuncog, előttem haldoklik egy zseni.

- Haladjunk Tigris.

A filmekben mindig olyan szépen van vége. A tragédia ellenére is meg szoktak nyugodni. Hát nekem ez nem megy. A nyaka köré tekerem az övet és megfogadom magamban, hogy gyors leszek.

[izé... Boldog Karácsonyt!]