crime scene.

Hat ok, amiért John Watson nem meleg // 2013. december 27., péntek3 Komment

6:49

Hat ok, amiért John Watson, az egykori katona orvos nem meleg. Vicces ficnek szántam, mert hát jön a harmadik évad [el se hiszem, hogy ezt leírtam. emberek, leírtam! leírhattam!!!], de azt hiszem fluffos is. Picit.

<Johnlock, fluff, humor>

John Watson nem tartotta magát melegnek. Élénken élt benne a kép egy szűknadrágos, mélydekoltázsos férfiról, aki éppen az ő hatodik szülinapján dőlt egy ominózus lámpaoszlopnak és olvasott egy olcsó zsebkönyvből. A haját szálanként állította be és látszott rajta, hogy jóval több időt fordított rá, mint amit a társadalom normálisnak ítél. Amikor a kis John ránézett, az édesanyja figyelmeztetőn megszorította a csuklóját és gyorsan arrébb húzta.

Ez volt a legelső emléke a homoszexualitásról és mint olyan, egyúttal a legmeghatározóbb is; a felfestett kép alapján tehát büszkén jelentette ki, hogy ő márpedig nem meleg.

A kérdés, hogy melyik nemhez vonzódik, legelőször akkor vetődött fel benne és a környezetében, amikor a nővére, Harry bejelentette, hogy leszbikus. John jól emlékezett arra a napra; a lány, illetve akkor már kész nő, sötétkék, koptatott farmert és egyszerű, fehér trikót viselt. Tetőtől-talpig kellemes csokoládébarna volt a kéthónapos nyári tábor után. A konyhaajtónak támaszkodott, rákacsintott Johnra, mióta hazajött, napraforgó illata volt és kijelentette:

- Csak gondoltam szólok, hogy leszbikus vagyok.

Semmi fecsegés arról, hogy ez milyen nehéz és mennyire szégyelli magát és John később rájött, hogy nem annyira a közölt tény, hanem inkább annak letisztultsága ingerelte fel a szüleiket. Csalódottnak tűntek, étvágytalannak és valahogy nagyon öregnek. John akkor és ott eldöntötte, hogy ő biztos nem lesz meleg; tartozik annyival a szüleinek, hogy nem okoz nekik csalódást.

A háborúban egy fiatal, macskaszemű és ragadozó mosolyú férfi környékezte meg; eleinte persze csak egyszerű haverságnak tűnt. Mindig jókor volt jó helyen, nyújtotta a kötszert, mielőtt John kérte volna, határozottan emelgette a sebesülteket egyik ágyból a másikba, onnan meg a földre, csapnivalóan kártyázott és épp ezért mindenki szerette. Az egyenruhájának néha szivarfüst néha pedig hintőpor illata volt. A kissé fenyegető arcberendezkedését leszámítva helyes fiú volt, aki egy este részegen megpróbálta maga alá gyűrni John Watsont és amikor a másik tiltakozott, egyszerűen behúzott neki egyet. Cserébe akkorát kapott, hogy két fogát és egy adag véres habot köpött a markába.

Az esetről később nem beszéltek, a férfi elsompolygott, mint bármelyik nagyvad, amelyik rájön, hogy a kiszemelt áldozata túl nagy falat neki, de a katonaorvost felvillanyozta ez a kis incidens. Képzeletben megveregette a vállát, amiért az undoron kívül nem érzett mást a támadáskor és úgy gondolta ez bebiztosítja a jövőjét.

Aztán meglőtték és ő visszament Londonba, ahol összefutott Sherlock Holmes-szal.

II.

- Nem vagyok meleg.

A sors iróniája, hogy ezt az egyszerű mondatot, illetve a különböző változatait (”Nem vagyunk egy pár!”, „Nem randizunk” satöbbi és volt satöbbi) újra és újra el kellett ismételnie mindentudó szempárok előtt, míg a másik érintett –egy arrogáns detektív- persze egy árva szót sem szólt.

John irreálisnak tartotta még a gondolatát is, hogy beleszeressen egy férfiba, sőt a világon létező összes férfi közül épp egy önző, goromba, beképzelt, szociálisan teljesen béna és érzelmileg retardált zsenibe, akihez inkább illett, hogy távolról csodálják, mintsem hogy közeli kapcsolatot építsenek ki vele.

Ehhez még hozzájött a sok idegesítő szokása, például hogy rendszeresen nyitva „felejtette” a fürdőszoba csapját és amikor John félórával később elzárta, leszidta mert ez egy kiemelkedően fontos kísérlet volt és kezdheti elölről és ezt az átlagos emberek nem érthetik. Mire John általában a vízszámlával vágott vissza, aztán azon kapta magát, hogy két és fél órával a kanapén ücsörög keresztbe tett lábbal és azt hallgatja egyre lankadó figyelemmel, hogy a vér hogyan hagy nyomot a tölgyfán és egy átázott müzlisdobozon.

Vagy ott voltak azok a pillanatok, amikor az egyre nagyobb hírnévre szert tevő detektív egy szál lepedőben vonult végig a szobán, hogy belépve a konyhába egy tubus kontaktlencse folyadékkal ötvözzön egy kupac fogkrémet mindenféle magyarázat nélkül és a lepedő az elfogadható norma alá csúszott. John meg vöröslő fejjel ült a laptopja képernyője előtt, szigorúan háttal a férfinak, egy orvosi jelentést gépelt és állandóan kitörölte a félreütött betűket. A sok hibát egyértelműen a dühnek köszönhette, amiért egy ilyen lehetetlen lakótárssal áldotta meg a sors és még véletlenül sem az asztalon felejtett szalvétatartónak, aminek a fényes felületén tökéletesen figyelemmel követhette a háta mögött zajló eseményeket.

És ott volt az ing-probléma. Főleg a lila ing, de a szín igazából mellékes volt. John nem tudta, hogy Sherlock szándékosan vesz kisebb méretet vagy egyszerűen nem árulnak az ő hegyióriás alkatára ruhát vagy valami fura növekedési hormont szed, amiből adhatna neki is vagy… igazából nem volt több vagy. A volt katonaorvos érezte a lappangó titkot, ami arra kényszerítette a tekintetét, hogy szegeződjön Sherlock mellkasára meg az elképesztő kínokat kiálló, feszülő gombokra, de nem tudta megragadni, hogy pontosan mi is az.

III.

Szeretett Sherlockkal beszélgetni. Persze csak akkor, ha éppen nem egoista fotelpatkánynak titulálta magában és nem egy ilyen párbeszéd kerekedett köztük.

- Hazaértem. Na, hol tartasz az ügyben?

- Hm.

- Jól haladsz?

- Igen.

- Itthon hagyt… Sherlock, te be vagy lőve?

- …..

- Sherlock!

- …. nem.

Vagy épp valami ilyesmi:

- Ha te megtarthatod a pulóvereidet, akkor én megtarthatom a rotweillert.

- Már megint, még mindig nem értem a logikád. Egy: a két dolog nem egyenrangú. Kettő: szerintem ez nem is egy rotweiller.

- Dehogynem …. az. Rotweiller.

- Nem így nézett ki a szombati kutyaújságban. Biztos vagyok benne, hogy nem volt ennyire… izé, Godzilla-szerű.

- Na jó, ez egy rotweiller-pitbull keverék, de elengedhetetlen, hogy konv…. John! John, hova mész? John!

- Amíg nem viszed innen ezt a nyáladzó dögöt, elfelejtheted a lakbér rám eső részét!

*teátrális ajtócsapodás*

Tehát ha nem a fent felsorolt párbeszédek valamelyik változatát folytatták vagy épp nem a „figyeld, John, milyen ügyes vagyok, nézd és csodáld a zsenialitásomat” típusú, igazából egyszemélyes levezetést játszották el, ahol Johnnak csak csillogó szemeket kellett produkálnia, jól elbeszélgettek.

A doktor felfedezte, hogy a lakótársa érdekes beszélgetőpartner, aki egyes témákban járkáló lexikon, míg máshol önmagát törlő számítógép. Amikor beszélt, John hajlamos volt azt gondolni, hogy a porszemek elpirulnak a gyorsaságtól, a hirtelen levitt hangsúlyoktól és attól a tejbe ejtett, égetett karamella színezetű hangtól, ami… Nem! John Watson ilyenre nem gondolt, eszébe sem jutott Sherlock hangját mindenféle édességhez hasonlítani.

Néha persze aggódott; főleg amikor azon kapta magát, hogy a férfi egy-egy kiselőadása közben aggasztóan romantikus arccal sikerült belebámulnia a semmibe. Csak akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy a fiatalabb Holmes sármja mindenkire hat körülötte, legyen az férfi vagy nő.

IV.

John egyik barátnőjét másik követte, a másikat harmadik és így tovább. Persze nem azonnal vette észre, hogy a barna fürtöket kezdi preferálni, a karcsú magasságot és azokat a szemeket, amiket intelligencia árnyékol. Mire ráébredt, már lehetetlen volt visszatérnie a kockázatmentes korábbi szőkékre. És elkezdett tartani attól, hogy Sherlock tudja. Nem mintha meleg lett volna, erről szó se volt. Továbbra sem fordult meg férfiak után az utcán, nem vágyott zajos melegbárokba, nem akarta megnézni a Túl a barátságont és nem érzett ellenállhatatlan kényszert, hogy nőiesebb ruhákat hordjon.

Nem gondolt arra, hogy Sherlock szemei ijesztően olyan színűek, mint a kedvenc nagymamája tortakréme. A drága nagyi kisütötte a tésztát, egy fakanállal alaposan megkeverte a krémet, azt a rettentően finom, csorgó masszát, amibe John minden adandó alkalommal belenyalt és engedte, hogy a szájpadlásához tapadjon az édes íz és… nem. Ilyesmi az eszébe se jutott. Az fura lett volna.

Arra se gondolt, hogy jó lenne egy hosszú, fárasztó nap után hazaérve odasettenkedni a fotelben pihenő Sherlockhoz, lopni egy csókot az ajkairól (amik valószínűleg puhák, finomak és engedékenyek), aztán a karjai közt átaludni a délutánt, azt hallgatva, hogy az 1984-es Mont- Pretty gyilkosság miért nem gyilkosság volt. Nem, meg se fordult a fejében.

Amikor a blogja egyik bejegyzésén dolgozott, a hideg padló miatt egymásnak támasztva a talpait, nem kellett gondolatban átugrania az olyan részeket, mint „Sherlock persze rájött, mert miért ne jött volna rá, épp elég hosszú ideig stírölte azt a semmilyen fruskát a bejáratnál, már azt hittem ilyen pocsék ízlése van” vagy „ le se vette a kabátját, nem mintha nem lenne szex…izé, nem mintha nem állna jól neki, csak tiszta praktikus megfontolásból és nem azért, hogy lássam a mellkasán feszülő inget, tuti, hogy gyúr vagy csak a sok futkosás teszi? Rám senki se mondja, hogy nem vagyok jó megfigyelő, az még nekem is feltűnik, hogy nincs rossz test…haja. Nincs rossz haja. El ne felejtsem elkérni a fodrásza telefonszámát” esetleg „ A kurva életbe is, egyszer bejutok a Buckingham- palotába, V.I.P meg minden, ő meg egy szál lepedőben betáncol, én ott ülök mellette, mert persze így terveztem az egész hülye konzultációt, egy félpucér Sherlockkal meg a még mindig szoros nadrágommal és Mycroft még rá is lépett, neki könnyű! Ha nem lenne Sherlock gyors reakcióképessége, az a röhejes lepedő most ott feküdne a padlón, nekem meg lett volna egy jó délutánom… segítettem volna neki. Tudom. Hiszek magamban.”

Azt mondta, az intellektus teszi. A zsenik csábítják az embert, nem? Mert különcök, tehát érdekesek. És mivel azok, teljesen normális a megemelkedett pulzusszám, gyengéd gondolatok, izzadó tenyér, furcsa gondolatok, megváltozott viselkedés, cenzúrázott gondolatok meg a kocsányon lógó szemek és a meztelen csodálat.

Normális, ez volt a kulcsszó. John szentül hitte, hogy ez a szépen nyíló vonzalom csak átmeneti állapot, későn megjelenő „ tinédzser vagyok, felfallak a szememmel, te vagy a példaképem, szar az élet, haljunk meg együtt” vagy csak így dolgozza fel a háborút és Sherlock csak orvosi szempontból érdekli.

„Szeretném megvizsgálni”- töprengett John egyik este hazafelé menet, ahogy a hűvös levegőt letüdőzve precízen darabokra szedte magát- „Nem mindennapi ember, a reakcióm természetes. A fantáziálás és az álmok is azok. Azt akarom megnézni hogyan viselkedik érzelmi ráhatás esetén. Ha megcsókolnám… érdekes jellemtanulmányt lenne, amiből mindketten okulnánk. Ha úgy tennék, mintha vonzódnék hozzá… pusztán kísérleti alapon persze. És hátradönteném a padlón, a kanapén nem férünk el olyan jól, a hálószobáig meg talán el se jutnánk és én irányítanék persze, mert hát ő… hát igen. Aztán beszélgetnénk és beletúrnék a hajába, ő meg megcirógatná a hátamat, mert… Ó, kegyelmes Szűz Mária, ez meg mi?”

- Sherlock!

- Á, John hazaértél.

- Hova lett a fal?

- Milyen fal? Nem látok semmilyen falat.

- Épp ez az! ITT VOLT EGY FAL! Most pedig… Sherlock, hova mész, ne merj sehova menni, még nem fejeztem be, SHERLOCK!

A gondolatmenetet nem tudta végigvinni. De tudta, hogy nem meleg. Nem lehet az. Még mindig nem foglalkozott a hajával egy percnél többet és az se látszott.

Sherlock. Azt jelenti: fényes haj. Fényes. Haj. Göndör, barna tincsek, omlós puhaság, félig megsütött piskótatészta, beletúrnál és nincs tovább, csinos hullámok, a szemébe hullanak, ha nem figyel és úgy néz ki, mint egy világgá ment golden-retriever paróka, de a legeslegpozitívabb értelemben és… Fényes. Haj.

John keze megcsúszott. Kíváncsi volt mit jelent a férfinak a neve, aki tisztázatlan körülmények között eltüntetett egy falat. A volt katonaorvos azt mondta magának: a tanulmányhoz kell. Alaposan megismerni Sherlockot, ez volt a cél.

A John azt jelenti: Isten kegyelme. (Viselője megtárgyalta magával, hogyha létezne ilyen, már egy csinos kis hulla lenne egy szaftos gyilkosságban, mert az arrogáns detektív akkor sokat foglalkozna vele, de aztán rájött, hogy nem kellene ilyesmiket gondolnia és inkább megpróbálta elfelejteni.)

Rákeresett a Hamishre is, hátha. Hát nem. Először is ez a név a James variációja. Jim, Jim, Jim, Jim, Jim, Jim, Jim. John nem értette pontosan hogy is van ez, de a google dobta ki, szóval totális hülyeség mégse lehet. Azt jelenti, hogy ő, aki kitúr vagy pótol. (Nagyon nem mindegy, hogy melyik!-füstölgött John Hamish Watson és illusztris káromkodásokkal lecsapta a laptop fedelét, mert még érzett magában némi büszkeséget.)

Aztán felnyitotta és azon rimánkodott, hogy ne menjen tönkre, mielőtt megnyeri a lottó főnyereményt. Picit utánanézett ennek a meleg dolognak testvéri vonatkozásban is és megtalálta, hogy ikreknél, ha az egyik meleg, nagy valószínűséggel a másik is az. Ha kétpetéjű ikrekről van szó, ez az esély csökken. A szimpla testvérekről csak annyit talált, hogy egymás viselkedés normáit befolyásolják. Lehet, hogy a kisebb megpróbálja követni a nagyobbat.

Két nappal később egy csésze vészesen hűlő teához fordult a problémáival. A kép idilli volt; Sherlock újságcikkeket rendezgetett a falon, motyogva valamit egy lopott mikuládos zokniról, a háborút megjárt orvos meg csak ült, ölében a teával, lábánál az újsággal és azon töprengett, hogy talán rá kellene térni a gyakorlatra. Mert hát elméletben ez az egész kísérlet nagyon jól hangzott, de… Objektivitás. Lopva az elmélyülten dolgozó detektívre pillantott. Ha megpróbálja, csak a kísérlet kedvéért, egy jó jellemtanulmány bármit….

- Sherlock, azt hiszem szeretlek.

- Nem tudom, talán nézd meg a fürdőben- jött a motyogó válasz, ahogy Sherlock homlokráncolva feltűzött egy újabb cikket. John már majdnem elnevette magát. Aztán inkább mégis felállt, letette a bögrét az öléből és sután a férfihoz oldalazott. Betorlódott mellé, hogy kénytelen legyen ráfigyelni.

- Azt mondtam, azt hiszem szeretlek.

Sherlock végre ránézett: sápadt bőre, tortakrém szemei, fényes haja közelről még sherlockosabbnak hatottak. A tekintetével valósággal megröntgenezte a férfit, és ahogy egyre több és több részét tárta fel, úgy húzódott egyre szélesebb, de bájosan bizonytalan mosolyra a szája.

- Csak tudnám mit szeretnek az emberek az egyértelmű tények megállapításában.

John haverosan bele akart öklözni a vállába, elárulni neki, hogy ez csak egy kísérlet, tanulmány vagy április bolondja, csak közben ő is rájött, hogy nem az. És ez a tény- bármennyire is idegesítette- arra késztette, hogy megcsókolja Sherlockot. Úgy igazából.

VI.

Hiába volt ott John laptopján a Sherlock Holmes elnevezésű dokumentum, szűz és üres maradt, amíg egyszer törlésre nem került. Bár a férfinak néha eszébe jutott, hogy egy kimerítő jellemtanulmány sose árt, valahogy nem írta meg. Helyette reklámszünetben rittyentett egy kezelési útmutatót egy üres boríték hátuljára, azzal a szándékkal, hogy majd szétküldi az ismerőseinek. Végül erre se került sor. Pedig nem volt egy rossz lista.

Kezelési útmutató Sherlock Holmes-hoz

Ha kitalálja, hogy a kacsa, amit tegnap etettél, másodágon unokatestvére volt a kutyád múlt heti vacsorájának, ne sértődj meg! Csodálkozz! Próbáld kerülni a rosszindulatú megjegyzéseket.

Javasolt szókincs: briliáns, fantasztikus, elragadó, zseniális stb.

Nem javasolt szókincs: Hangyás, átok reád, ördögűzőt ide, sose kapsz el élve stb.

Továbbá nem javasolt a fizikai kontaktus sem. (Ha hozzáérsz megtudod mit tanultam a seregben.)

Ha a közvetlen közeledben robbant fel valamit, csak mosolyogj elnézően vagy tegyél úgy, mintha észre se vetted volna. Még akkor se, ha lángol a hajad. A legtöbben itt rontják el.

Javasolt szókincs: ne mondj semmit!

Nem javasolt szókincs: ha mondasz valamit.

Amennyiben az intelligenciádat kritizálja és/vagy átlagosnak, unalmasnak, ostobának, tökfejnek, menthetetlen alaknak titulál és/vagy kijelenti, hogy undorodik tőled, fő a nyugalom! Bízd rám a dolgokat, a saját érdekedben, egyetlen szó nélkül. Ha tovább beszélsz, porig aláz.

Ne etesd Sherlockot! Bármilyen megnyugvással tölt is el a tudat, hogy ő is ember, amikor táplálkozás közben láthatod, ne etesd! Meg se próbáld! Ha mégis megpróbálod, magadra vess.

És így tovább, végig a borítékon, át a margarinos doboz tetején és két ajándékkártyán, egészen John tenyeréig. Elkapta az ihlet.

Amikor este öszegabalyodva ültek a tévé előtt és Sherlock olthatatlan lelkesedéssel kritizálta a történetet, John azon gondolkozott, hogy ő igazából még mindig nem érzi magát melegnek. Még így sem.

Nem vonzódik a férfiakhoz. Csak egyhez. De ahhoz nagyon.

Címkék: fluff, johnlock, sherlock, wtf?