Első rész // 2014. január 2., csütörtök4 Komment
|
1:10
|
A harmadik évad első részére egy gyors, összeszedetlen reakció, mert máshogy nem tudom lenyomni magamban ezt az élményt és na, kell. Spoiler mindenhol, úgyhogy óvatosan.
Kezdjük az elején: sokat panaszkodtam, könyörögtem én errefelé mindenkinek, szennyeztem a chatfalakat, hogy legyen benne a részben Moran. Egy idő után már nem is annyira azért, hogy lássam a könnyáztatta arcát, amikor a Jimről készült tetkóját csókolgatja, hanem mert basszus, ebben a karakterben lett volna lehetőség. Sok. Egy nem túl jelentős szereplőből csinálhattak volna egy fantasztikus, dinamikus férfit, akiért az egész fandom odavan. De nem. Kihagyták.
Kihagyták.
Csalódott voltam, persze, de hát Moftissék így döntöttek, nem lehet nagyon sok mindent csinálni, ugye? Meg lehet, hogy valamelyik másik epizódban tűnik fel. De nem! Utána jött a hidegzuhany: egész pontosan amikor elolvastam a John blogján díszelgő új bejegyzést
Ebben leírja a metrós-bombás esetet és azt is, hogy "Lord Morant letartóztatták" (amikor ideértem az olvasásban, sovány háztartási kekszem öngyilkos lett és belefulladt a teámba. egy perc néma csönd) Szóval a pasi, aki a bombát kezelte a szállodában, Moran volt. Moran. Ezt még emésztenem kell, mert... könyörgöm, meddig volt képernyőn? Két percig? Ráadásul...á, hagyjuk.
A rész egyébként nekem nagyon tetszett. Ugrálva, visítva, asztalt csapkodva néztem végig. Volt az egészben egy eddig nem látott lendület, frissesség és nem győztem kapkodni a fejem. Nem annyira a bűntények voltak itt középpontban, hanem Sherlock és John újbóli egymásra találása. És jó volt ez így.
SHERIARTY: Azért a Sheriarty momentért csókolom, puszilom, megölöm és elrablom Moftissékat, mert nem elég, hogy felvisítottam, mint egy eszelős még.... felvisítottam még egyszer. Le akartam írni, hogy mit csináltam még, de igazából sikoltozáson kívül semmit.
Anderson <3
Greg és Sherlock ölelése szintén <3 Annyira megható volt látni, hogy Greg szinte megfojtja, Sherlock meg nem tudja hogy kezelni ezt az egészet. (Sherlock egy hatásvadász barom egyébként, ha hozzám lopakodott volna így oda, kikapartam volna a szemét, az biztos)
John az elején, amikor bejelenti Mrs. Hudsonnek, hogy hát ő igen, szóval ő így, aham megházasodik. És máris tiltakoznia kellett, hogy ő nem meleg (hányadik percnél is tartottunk?) Meg Mrs. Hudson: Akkor tényleg továbbléptél. (aztán az a mindentudó mosoly. zseniális, én mondom)
Mycroft és Sherlock minden egyes megnyilatkozását kinyomtattam az elmémmel és elzártam a szívembe. Sherlock meg a sapkában... ahww. (neki egyszerűen MINDEN sapka jól áll)
Mary: eddig se volt vele bajom, Amandát szeretem, úgyhogy kínálta magát, hogy a karakterét is szeretni fogom. Okos, bátor, intelligens, kedves és tökéletes csapatot alkot Sherlockkal. Jó helyen van itt szerintem :)
Sherlock szülei (akiket Ben szülei játszottak, egyem meg őket. ez lassan egy családi produkció lesz, ha nem az máris): Az meg mi volt??? Legszívesebben én is ugyanúgy kinéztem volna az ablakon, mint John. Először azt hittem, hogy Sherlock csak viccel, aztán... hát nem tudom, ezt is emésztenem kell. Nem ilyen szülőkre számítottam. Ennek ellenére nem volt ez rossz, sőt. (élő példa, hogy még a legkedvesebb emberek is elszúrhatják a gyerekeik nevelését. Mert hogy egy arrogáns, zseni fiú, az úgy oké, de kettő... ez nem véletlen)
Ó, még valami: John bejegyzésének végén a hashtagek: #sherlock él azt jelenti, hogy #john watson él
Nem fáj... annyira. Nem. *előveszi a vészhelyzetekre tartogatott púderfehér zsebkendőjét és telesírja*
A Sherlock- Molly csók olyan volt, mintha egy akciófilmből lett volna kivágva, és kellett. Ez is.
A metrós jelenet. Az a metrós jelenet. Sherlock egy arrogáns seggf... (ahogy John kiakadt és elkezdte sértegetni, hát én egyértelműen neki szurkoltam)
"Látnod kellene az arcodat" John ökle: A te arcodat kellene majd látni, miután átrendeztem.
Egyébként volt valami abban a jelenetben. Az, hogy együtt vannak, élnek, megint nyomoznak, boldogok és megint, még mindig barátok. És ez gyönyörű volt.
Molly pasija: zseniális, gyerekek. Az emberek arca meg Molly vidám mosolya: " tovább léptem." Aha. Persze.
Összességében szerintem egy nagyon jó rész volt, dinamikus, vicces, szívszorító, nosztalgikus és sokat ígérő. Morant azért sajnálom. Na mindegy, megérte várni! (és persze a felét se írtam le annak, amit le akartam, de ilyen lelkiállapotban...nem, nem. Az is csoda, hogy viszonylag összefüggő mondatokat tudtam összerakni)
És emberek, megjött! Láttuk! Túléltük, együtt! <3
|
Older entries